Olga Broumas

Piroska

Öregszem, megöregszem
nélküled, Anyám, szívem
domborzata. Csontjaim közt gyerek, lány soha
nem mozdult, csúszott
elő visítva, vérszín köntös-burokban

ahogyan én
egyszer medencéd árkádját hajlítva
mint kívánságcsontot, gyenge bőrödet
íjára húzva, nekifeszítve
a fájdalomnak. Úgy pattantam nyílként elő, de csak mikor

a bába
csuklóig merülve vezette
döbbent fejemet első jegyem felé. A magas fogó
szempillantás alatt végbevihette
amit te meg az a jóasszony elmulasztottatok
annyi éven át: összenyomni
fejemet, lefogni
kis lábamat. Vérköpenyemben, vonyítva kerültem –

elkerültem
a fehérbe bújt doktor fontoskodásait: mikroszkóp,
sztetoszkóp, szike, mind
hogy jobban lásson, halljon,
és bekaphasson – öled kosarából egyenest
a bába szoknyájára. Felnőttem

kerülgetve ügyesen, és mikor azt mondtad,
„Maradj az ösvényen, feledd a virágokat, a bozótban
ott farkasok bújnak, arra figyelj,
hová tartasz, hogy odaérj,
arra vigyázz”. Vigyáztam. Tartottam

az utat, tartottam
a csuklya titkát, még inkább, amit takart, a többi
titkokat. Feltárni
csak éjjel mertem, és más nőknek,
akik hasonlóan járhatják útjukat saját
nagyanyjuk háza felé, saját ajándékkosarukat kicsiny csuklyájuk
rejtekében bújtatva lent. Jól vigyáztam. Nincs lányom,

hogy az úton eltaláljon öledbe vissza, megrakva
kosárnyi szeretetemmel. Öregszem
megöregszem
nélküled. Anyám, szívem
domborzata, testem építésze, mi mást
foganhatnék meg

még vele,
ami téged érne el, egyedül
házadban
várakozva, a lehetetlen rengetegen túl,
hol elveszett virágszedő-húgainkon farkasfalkák
prédálnak.

Szigethy Rebeka Sára

fordítása