Elke Erb

Sorakozó

A fülbe, ahogy bekúszik, egyből
a szívet szorongatja ez a mézes-mázas,
borsóhéjszerűen (vagy annál is jobban) lüktető
kiáltás lentről, a patakparti bozótból,

segélykiáltás lesz, madáré, fiókáé,
ami a fészekből kipottyant, ott ül elhagyatottan
a maróan üres, csupa veszély ismeretlenben,

vagy kirepült, ám egy a gyenge tollazatúak közül,
a tojó egyetlen tojása, mely most addig éhezik,
amíg minden felemésztődik, és nincs tovább,

ütött a biológiai óra, sürgős növekedés
volt a parancs (üvölt az engedelmesség hiánya),
a katasztrófa a dolgok helyes rendje,
a katasztrófa ismert mellékhatás,

a mézes máz, ami véletlen. Majd csend, minden folyik.
A kiáltások rövidebbek, kevésbé panaszosak,
mintha por lepné, bár még zavaró,

150 vagy 15 gramm hangképzésre alkalmas hús
(hiszen elég telt hangnak tűnt) hívja
segítségül az író-olvasót, aki

szállna a sorssal szembe, riadóztat az aggodalom,
hiszen lent ébred a vérszomj, egy macskáé talán,
az ő fülében is kedélyesen lüktet, fájóan édes,
végtelen egységben a segítő és védelmező ösztönnel.

1998. 8. 14.

Csősz Gergő

fordítása

Az eredeti vers itt olvasható.