Sylvia Plath

A börtönőr
(The Jailer)

Éji verejtékemtől zsíros a reggelije.
A kék köd-plakát szokott helyére gördül,
Folyton fákat, sírokat mutat.
Ennyi telne tőle csak,
A kulcs-csörgetőtől?

Gyógyszerekkel altat, úgy erőszakol meg.
Egy csapásra kába, hét órára
Szutykos zsákba zárt
Magzattá, macskává ernyedek,
Hogy kiváltsam kéjes álmait.

Valami eltűnt.
Altató kapszulám, piros-kék léghajóm
Irtózatos magasról ejt le.
Páncélom összeroppan,
Csipkedő csőrök elé terülök.

Pici fúró csavarok,
Papír-napomra hány lyukat fogtok ütni még!
Ő cigarettavéggel éget, és azt képzeli,
Rózsaszínű mancsos néger nő vagyok.
Önmagam vagyok. Az nem elég.

A láz lecsordul, és hajamba dermed.
Bordáim látszanak. Mit ettem?
Mosolyt, hazugságokat.
Az ég színe nem lehet ilyen
A fűnek fodrozódni kellene.

Álló nap, míg gyufaszál-templomom ragasztom,
Helyére mást, akárkit, képzelek.
De ő, e csendes lázadás miatt,
Sérteget,
Ő, ki tettetéssel vértezett,

Ki gőgös, hideg felejtés-maszkokat visel.
Idáig hogy jutottam el?
Mint bűnözőt, ha kétes, miben vétkes,
Várnak különféle kivégzés nemek:
Kötél, karó, máglya, éhhalál.

Néha azt hiszem,
Erőtlen, mint a távol dördülő vihar:
Árnya rám vetült, míg ettem kísértet-jussomat.
Bár halna meg, vagy menne el.
Talán ez az, amelyre képtelen

Bárki, bármi. Hogy szabad legyen. Mit tenne az éj,
Ha nem falhatna lázat?
Mit tenne a fény,
Ha nem döfhetne tőrt a szembe, ő mit tehetne
Nélkülem, mitévő lehetne?

Gálla Edit

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.