Szerelem
(Love)
Sötétség telepszik a városra
itt közép-nyugaton, ahol egykor
mítoszi küzdelmek idején éltünk.
Szürkeség burkolja be a hidat a folyón,
melynek úgy mélyült árka,
hogy az a víz lehessen,
amin átkel a hős, mikor a pokolba indul.
Nem messze innen a régi lakásunk.
Volt egy konyhánk és egy amish asztalunk.
Kilátásunk is volt. Szerelemre,
tolla volt és szárnyizmai,
és beköltözött hozzánk,
akár egy testvér, csupa tűz, csupa lég.
Két kicsi gyermekünk volt, egyiküket
megérintette itt, majd megkímélte a halál,
s mikor a hőst üdvözölték a pokolbéli társak,
szájuk kinyílt, hangjuk fennakadt és
senki sem tudja, mit akartak kérdezni
a hajdan övék-volt, elveszített életükről.
A feleséged vagyok.
Évekkel ezelőtt volt mindez.
A gyermekünk meggyógyult. Egymást még mindig szeretjük.
Megszokott, mindennapos távolságból
őszintén beszélünk. Jól halljuk egymást.
És mégis, vissza akarok térni hozzád,
ahogy ott állsz az Iowa fölötti hídon,
a kabátod vállán hó,
és ahogy egy autó elhalad bekapcsolt fényszórókkal:
hősnek látlak, eposzi hősnek,
a kép ragyog, szélei aranyozottak,
és elfog a vágy, hogy a levegőbe üvöltsek,
drága társam:
fogunk mi még valaha annyira élni?
Meglátogat még minket a szerelem, és
lesz-e újra olyan szédítő, hogy csak egymásra
nézni is felér egy mennybemenetellel?
De a szavaim árnyak, és nem hallasz engem.
Továbbmész, és nem tudlak követni.
Kulin Borbála
fordítása