Szerhij Zsadan

Szocializmus

Lassú a nyár, vég nélkül telik, van, hogy a napok mint
a fiatal szárak egészen átalakítják a szerkezetüket, kifeszülnek
a rostok; vasúti síneken az ég, pár elszigetelt hír,
ilyen napokon egy régi ismerősre gondolok mindig, akivel egy csapatban 
játszottunk; húsz évvel volt idősebb,
a maga idején klubok is hívták – akkor volt még
szovjet válogatott – abban a meleg kikötővárosban;
tengerészek ellen játszott volna, a sportszövetség intézett volna jattot, esténként
kisétált volna a partra, hogy bálványozzák a vörösre égett csávók;
de nemet mondott valamiért, seftelni kezdett, füvet árult,
talán ült is egy évet, valaki felnyomta, később ezt mesélte, mondjuk, én
a magam részéről nem hittem neki, a fű is meg minden;
a nyolcvanas évek végén jött ki, amatőr csapatokban
kezdett játszani, ő maga edzette őket, na így találkoztunk,
valahogy máig gyakran eszembe jut.

Tudod – kezdte időnként – a szockó megtanította,
hogy egyszerűen lássam magam, hogy elég csak az élethez éppen szükséges
dolgokat kiválogatni; akarod tudni, hogy miért léptem
vissza akkor? azt gondoltam, mindegy, ugyanaz játszani
nem játszani, hogy nincs különbség, érted?
karrier? hát… még most is tudnék rendesen játszani, oké, hogy a fű… de érted?
állandóan kicseleznek a pályán, így meg semmi;
akkor nyilván keveset értettem ebből, de most
azt gondolom, persze, bőven volt, mi megkísértsen egy ilyen arcot,
a napfényes nyolcvanas évek, a végtelen ország, seftelés, a szockó nyomult előre,
kommunizmus, popzene, jugoszlávia,
még most is rendesen játszik, csak kicselezik minden
meccs alatt, de semmi, nem nagy ügy – rendes edző,
hogy kellene lennie?

Van az a rossz szokás, hogy előcipelsz a múltból minden fölösleget,
minden fölösleges, ami megragadt egy pillanatban,
és megérted, hogy nem lehet cipelni ennyi
gyászt és örömöt,
túl sok kísértést hoz az élet, az élet már csak ilyen vonzó dolog –
elég rövid, egyszer épp elmesélhető,
de túl depresszív ahhoz, hogy hallgatóságot találj egy ilyen történethez;
minden nyáron ugyanez van – nem érted, 
többet nyert vagy többet veszített-e vajon;
és telik az egész képtelenül,
lassan még a víz is meglangyosodik
attól, hogy benne egymásnak esnek
a műanyaghalszívek.

Vonnák Diána

fordítása