Arvis Viguls

Testvér

Négyéves voltál, mikor azt mondták,
“Ő az öcséd”.
Nem magyarázták különösebben,
csak azt mondták:
“Ő az öcséd”.

Kíváncsi voltál,
de fokozatosan a gyanakvás is megérett benned.

Követtem lépéseid,
bárhová mentem, te már ott jártál előttem.
Meleg volt még a kilincs,
éreztem a markomban.

És ki ült
az első ülésen a kocsiban apa mellett —
atyánk jobbján?

Eltakartál.
Bizonyára mindenki azt hitte, te vagy az egyetlen.
Hisz hogyan is hihetnének hatalmadban,
ha hátad mögött ott van
ez a kis hasonmásod?

Féltél, elnyomom az illatod,
és téged nem ismernek már fel többé.

A hátad mögött álltam,
a te régi pulóveredben,
cipőmben, aminek a fűzője
mindig kikötődött.
A hátad mögött álltam,
köveket dugtam a zsebembe,
hogy a világ végre megérezze
súlyomat.

Figyeltem és tanultam.
Nem voltam még készen,
hát egyedül csiszolgattam képességeim,
csigolyáim és ízületeim
egyesével,
melyekre szert tettem az árnyékban
állva várakozón,
várva míg neked
már nem lesz rájuk szükséged többé.

Fűrészpor hullott a földre,
egy kézműves türelmével dolgoztam,
ahogy összeszereltem magam.
Olykor ezeket a makacs hajtásokat
vissza akartad nyesni,
azokat, amelyek utánoztak,
majmoltak téged.
Mert úgy hitted, fenyegető
fegyverek.

“Nem teheted”, mondták neked,
“Hisz az öcséd”.
De nem hittél nekik.
Testvérnek lenni olyan feladat volt,
amelyet be kellett teljesítenem.

És vártam.
Figyeltem és tanultam.
Lábujjhegyre álltam,
próbáltam kilesni a vállad fölött.

Nekem kedveztek az évek.
És egy nap kiléptem a fényre.

Hordoztam a családom illatát
és arcomon a családi vonásokat.

Sütött a nap, de nem zavart.
Végre volt saját árnyékom, csak be kellett még törnöm.
Nem voltam még készen, de már magam voltam.

“Ő az öcsém”, mondtad,
“Ő az öcsém”.

Mohácsi Balázs

fordítása