2014 december 27-én elhunyt Tomaž Šalamun, a kortárs európai líra egyik meghatározó alakja. A szlovén költőről Orcsik Roland emlékezik meg a Versumon.

Tomaž Šalamun, a háromfejű vulkán
– nekrológ helyett –

Kétszer találkoztam vele. Első alkalommal 2005-ben Ljubljanában a lakásán, amikor a ljubljanai nyári egyetemen tanultam szlovénul. Másodszorra viszont 2006-ban Budapesten, a kötetbemutatóján. Mindkét alkalommal ugyanazt az energiát érzékeltem a közelében. Egyszerre volt benne tapintat és vakmerő indulat. És egy percig sem feszengtem attól, hogy a szlovén költészet nemzetközi hírű mágusával beszélgetek. Ugyanis jelenléte a kettőnk közti korkülönbség ellenére nem tekintélyparancsoló, hanem felszabadító volt, így részemről a tisztelet magától értetődőnek bizonyult. Legfőképpen talán a mosolya ragadott meg. Később, amikor a portréival találkoztam, ugyanazt a mosolyt láttam. A nevében eleve ott a tréfa (šala) szó, ami aztán áthatotta egész életművét. Ez a mosoly sokszor jelent meg ironikus, szarkasztikus, cinikus, ugyanakkor misztikus, játékos vagy egészen hétköznapi formában. Maszkulin Mona Lisa. Talán ez az egyik oka annak, ami miatt a teoretikusok nem tudták igazából sehová sem beskatulyázni a műveit. A felszabadító nevetés ugyanis nem korlátozható, nem kategorizálható. Azt hiszem, TŠ költészetének ez az egyik mozgatóereje: kibújni a kánonok tekintélyparancsoló egyenruháiból.

Amikor 1964-ban leközölte a Duma 64 című költeményét az általa szerkesztett Perspektive folyóiratban, a titói hatóságok öt napos börtönre ítélték, ugyanis egy pártfunkcionárius a vers döglött macska motívumában magára ismert. TŠ lírájában épp az az izgalmas, ahogyan a hétköznapi reáliák keverednek a fiktív elemekkel, vagy a szleng a választékos irodalmi regiszterrel, s ez a féktelen versbeszéd a képzavaroktól sem riad vissza. Természetesen, a költeménynek elképzelhető egy szatirikus-politikai olvasata is, ám ez le is szűkítené a befogadási horizontját. Ugyanez érvényes az anarchoid játékossággal megkomponált, nagy botrányt kavart Zakaj sem fašist (1985) című versére (magyarul Miért lettem fasiszta címmel jelent meg Bozsik Péter fordításában az Ex Symposion „A gonosz banalitása” tematikájú számában). TŠ itt arra is utal, hogy a költészet nem csalható kelepcébe az erkölcsi, a politikai elvárásokkal, ez pedig gyökeresen provokatív költői praxis volt a jugoszláv kontextusban (is). A költő a „túlzó azonosulás” (Slavoj Žižek) parodisztikus gesztusával teszi nevetségessé a lírai alany önazonosságának pátoszát, a politika esztétizációjának és az esztétika politizációjának a problémáját. Viszont az sem állítható, hogy a vers elbagatelizálja a fasizmus bűncselekményeit, inkább az egzisztenciális undor és a banalitás felől közelíti meg az emberi gonosz kérdését. A magyar lírában talán nem véletlen, hogy éppen a neoavantgárd szerzőink jutottak hasonló megoldásokra (vö. Balaskó Jenő: Fasiszta vasárnap, Erdély Miklós: Aranyfasisztáim, Hajas Tibor: Fasiszta elvtársak).

TŠ lírájának kezdeti fellépése a konvenciókkal szembeni (neo)avantgárd lázadás jegyében zajlik. „Törzsem látványa elfárasztott, / és kivándoroltam.” (Elsötétedés, ford.: Nemes Nagy Ágnes (!)) írja az első, Poker (1966) című kötetében. Ám míg a szlovén avantgárd irányzatok (konstruktivizmus, expresszionizmus) sok esetben a társadalmi utópiák elkötelezettjei, addig TŠ-nál megkérdőjeleződik mindenféle ideológiai konstrukció. A lírája mégsem lesz a radikális nihilizmus kifejeződése, mert TŠ hisz a költészet mágiájában, sámánisztikus és sorsformáló szerepében. Így lesz a konceptualista médium-és médiaboncolás a misztikus jelenlét megidézésének feltételévé. Szerelem, költészet, Isten – TŠ számára ezek a szent extázis motorjai, amikkel sohasem gúnyolódik, ugyanakkor nem is a kispolgári ájtatosság formájában rajong értük. Ezzel rokon vonásokat mutat a ’60-as, ’70-es évek nemzetközi neoavantgárd és akcióművészet szerzőivel (Beuys, Cage, Nitsch stb.).

A ’80-as években Szlovéniában is lejátszódott a posztmodern „fordulat”, TŠ azonban nem tűnt el a hatására, ahogyan ez Magyarországon különféle (kultúr)politikai döntések miatt történt a neoavantgárd szerzőkkel. TŠ mágiájának éppen az az egyik csodája, hogy próteuszi tulajdonsága volt: minden magába olvasztott, éppen ezért egyszerre képviselte a stílusokat, illetve állt azok fölött. Innen fakad az a paradoxon, hogy TŠ költészete mindig ugyanaz és mindig más maradt. Akárcsak magyar viszonylatban Weöres Sándor, Tolnai Ottó, vagy éppen Tandori Dezső lírája. Hozzájuk többek között abban is hasonlít, hogy elképesztően termékeny szerző volt, több mint negyven kötete jelent meg életében (és ki tudja hány fog még a kiadatlan, illetve a posztumusz anyagokból). Ez persze maga után vonja, hogy időnként elfáradt a kezdeti erő, ám sohasem szívódott fel, életművének éppen ettől a hullámzástól természetes a kisugárzása.    

TŠ nemzetközi karrierje akkor indult be, amikor 1970-ben az OHO nevű konceptulista csoporttal – a New York-i MOMA múzeum meghívására – kijut Amerikába. Később az iowai egyetemen is oktatott, majd innentől kezdve több évet töltött élete végéig az USA-ban, ahol a legtöbb művét írta, s ahol az egyetemeken tanítják a verseit. Számos könyve jelent meg különböző nyelveken, ebből kilenc angolul (magyarul négy). Nem is csoda ezek után, hogy a legjelentősebb szlovén irodalmi díjak után több nemzetközi díjat is kapott a munkásságáért.

Magyarul a legszínvonalasabb fordítások a Gállos Orsolya szerkesztette Póker (Jelenkor, 1993) című kötetben olvashatóak több rangos magyar író és fordító munkájának köszönhetően. Lukács Zsolt rengeteg költeményt fordított a szerzőtől, változó minőségben, a szigorúbb szerkesztés, illetve a „kevesebb több” elve kívánatosabb lett volna.

A magyar vonatkozások szempontjából külön érdekesség, hogy Šalamun 1975-ös kötetének címe Imre, a név többek között a magyar Oravecz Imre költőre utal, a könyv pedig a közös amerikai csavargásuk kerouac-i lenyomata. Ez pusztán az egyik példája annak, hogyan keveredik Šalamun lírájában az intim történet a nyelvi kísérletezéssel (mint pl. a szerelmi lírát gyökeresen újragondoló, a költő feleségének ajánlott ’81-es Balada za Metko Krašovec című kötetben). A magyar szerzők közül Oraveczen kívül elsősorban az újvidéki Új Symposion generációinak költői vonzódtak Šalamun világához (Tolnai Ottó költeményt is írt a szerző nevéből kiindulva, Fenyvesi Ottó a verseiben intertextuális játékkal használja a sorait). TŠ experimentális és hedonista nyelvi materializmusa, poszthumán transzcendenciája, free jazz-szerű versritmikája sok fiatal szerzőben visszhangra találhat.

TŠ 2006-os budapesti kötetbemutatóján összesen hatan voltunk jelen: a szerző, a műfordító Lukács Zsolt (akinek az első személyes találkozást köszönhetem), a moderátor Lackfi János, a Bábel Kiadó igazgatója, egy újságíró (aki az első tíz perc után távozott), valamint én, aki Szegedről vonatoztam fel az eseményre. A rendezvény a Magyar Írószövetség egyik termében zajlott, plakát sehol. A kötetbemutató előtt a büfében csevegtünk Šalamunnal, amikor elindultunk a rendezvényre, hozzánk tapadt egy magyar író (aki nemrég Kossuth-díjat kapott), Tomázs, Tomázs, kiabálta, hátba veregette a meglepett költőt, majd szó nélkül visszadülöngélt a pálinkázó társaságához. A kötetbemutatóra azonban ő sem volt kíváncsi. Többek között ezért is örülök, hogy a Versum szerkesztősége érdeklődik a szlovén szerző lírája iránt.

A Triglav nevű, háromfejű hegycsúcs a szlovén kultúra és identitás egyik meghatározó jelképe, a nemzeti lobogón is látható. TŠ költészetét sokszor hasonlították már termékeny vulkánhoz, így a konvencionális szlovén identitás-képlet nála átvarázsolódik háromfejű vulkánná, mely vidáman fröcsköli szét láváját az olvasók felhevülő tudatában.