Doina Ioanid

Varratok

(Részletek egy poémából)

Rotterdam, hajnali öt óra. Lemegyek cigizni a szálloda elé. Cigarettám és papírpohárban gőzölgő kávém fölött a kikötő kékes-fehéres fénye. A mólón sirályok sétálnak. Három lépésre tőlem egy középkorú férfi. Matrózvállára rétegekben rakódott az egész zavaros világ. Egyetlen pillantás is elég. Tisztába jövünk egymással. Mindketten messziről jövünk, a szavakon túlról.

***

Van egy trombita a város közepén, az egyik kirakatban. Pontban 12 órakor mindennap megjelenik valaki, kinyitja a kirakat ablakát, s így szól: „Sosem késő bocsánatot kérni!” Csillogó ezüstszínű ez a trombita. Egy ember van a belsejében, szőröstül-bőröstül lenyelte a trombita. Már nem is vergődik. Szeretnék lekeverni neki két nagy pofont, mondván, hogy: „Mit képzelsz magadról, mi a fenét csinálsz te ott? Mióta engedik az emberek, hogy lenyelje őket egy trombita?”.

***

Túléltem. Túlélő vagyok. Tele sebhelyekkel, amelyek között gyermekláncfű terem, tele ráncokkal: megannyi kiszáradt folyómeder. Túléltem. De mi a fenét jelent ez a mondat?

***

Szeretném, ha lenne egy kék ajtóm, amelyen csak én járok ki-be. Szeretném, ha elmondhatnám, hogy engem is Rudolf Schmidtnek hívnának, s hogy egyszerűen nincs kedvem elmesélni nektek az életemet. Szeretnék bálna-szelídítő lenni. Szeretném, ha hallanák az emberek, mikor arra kérem őket: ne engedjék, hogy lenyelje őket egy trombita. Szeretném elmondani öreg rajztanárnőmnek, hogy a hó, amit én festek, azért sárga, mert ilyennek akarom én. Szeretnék együtt robogni apával a csónakos motorbiciklin, hogy mást is lásson, ne csak fürjeket. Szeretnék szárnyakat ragasztani arra a vagonszerű házra, s együtt repülni vele, mikor mindenki otthon van.

***

Kékre mázolt ajtó- és ablakkeretek. Porlepte padló. A napfényben a finom por mintha liszt lenne. Meztelen vállamra telepedik. Minden porszemnek más-más a súlya.

***

Varázslónő vagyok, állítólag. De mégis miféle…? Varázslónő vagyok a hallgatás és a szó válaszútjánál. Varázslónő, aki minden színes léggömbbe, minden libegő falevélbe belekapszkodik. Tűz vagyok a jég közepén. Emlékraktár vagyok, tele kacatokkal, s nem tudok kitörni közülök. Pedig én a levegőt, a madarakat-halakat keresem. Kiszáradt ajkakkal margarétát keresek reggelente, aztán tejet, hogy ismét testet ölthessek, házat építhessek. Ostoba patefon vagyok, aki az utcai nyüzsgésben szerelemről énekel. Lépést tartok mások lépteivel. Fölsebzett kéz vagyok, aki visszautasítja a segítő kezet. Szigetcsoport vagyok, virágcserépbe való föld, mások jó gondolatai – ennyi vagyok én. Aki reggel kilép az ajtón, hogy együtt mehessen veletek – ez vagyok én.

Lövétei Lázár László

fordítása