Enzo Minarelli (1951) az olasz neo-avantgarde hangköltészeti mozgalom egyik legjelentősebb alakja. Hangköltészeti performanszai és experimentális videóprojektjei mellett komoly elméleti munkássággal is rendelkezik. Hangköltészetéhez saját elméleti keretet dolgozott ki, melyet a Polipoesia névvel látott el. A ’70-es évek végétől performanszainak is több ízben programszerűen a Polipoesia nevet adta. A hangköltészetet egyfajta totális művészeti rendszerbe foglaló Polipoesia lényegét első ízben az 1987-ben publikált Polipoézis Kiáltványban (Manifesto della Polipoesia) foglalta össze. Elméleti alapállásának központjában a költészet performatív felfogása tükröződik, melynek értelmében a nyelv korlátlanul áradó zeneiségének a mimikával, a gesztusokkal, a tánccal, a fénnyel, a térrel, az előadó öltözetével és különböző tárgyakkal, illetve technikai médiumokkal kell összjátékba lépnie az előadás performatív aktusában. A 2015-ös “Felkarcolni az életet” (Graffiare la vita) hangköltészeti performansz keretében Minarelli két meghatározó, de már elhunyt olasz képzőművész Dante Bighi és Remo Brindisi műveivel lép párbeszédbe. A performanszot, melynek során a lüktető hang élő materialitása két halott alkotó élettelen műtárgyait egészíti ki, értelmezi át és öleli körbe, Andrea Samaritani fényképész és videóművész dokumentálta. A dokumentumfilm amellett, hogy bemutatja a három megkerülhetetlen olasz alkotó műveinek intermediális egymásbakapcsolódását, Minarelli polipoézis elméletébe és pályafutásába is betekintést enged.