Vicente Huidobro

Altazor (részlet)

Megkérdezlek újra
Megnémulnál hogy Isten adott neked ilyen szemeket?

Enyém mindentől megvédő hangod
A szívveréseid keltette hang
A hang amibe az örökkévalóság zuhan
És foszforeszkáló szférákra törik
Mi lenne az élet ha nem születtél volna meg?
Köpenye vesztetten didergő üstökös

Mint könnycseppre elfelejtett könyvben találtam rád
Neved előre éreztem magamban
Szálló galambok zajából képzett neved
Más magasabb életek emlékét hordod magadban
Egy ki tudja hol összeszedett Istenét
És legbelül emlékszel rá hogy te voltál
A tavalyi madár a költő szögén

Elsüllyedt álomban álmodom
A copfba fogódó hajtól lesz nappal
A szétbomló hajtól lesz éjszaka
Az élet a feledésben szemléli magát
A világon egyedül a te szemeid élnek
Az egyetlen fáradhatatlan bolygórendszer
A magasba horgonyzott derűs bőr
Minden hálótól mesterfogástól idegen
Saját jogán elkalandozó fény
Mögötted az élet félelmet érez
Mert te vagy mindenek mélysége
A világ fenségesen teljesül be lépteid nyomán
Hallani ahogy az égből könnyek hullanak
És a szendergő lélekben eltörlöd
Az életbenlét keserűségét
Elsúlytalanodik hátunkon a bolygó

Örülök ha a hajadban zajongó szelet hallom
(Messziről megismerem azt a zajt)
Amikor a hajók inognak és a folyó fatörzseket vonszol
Húslámpa vagy a viharban
Hajad a széltől vitorlaként feszül
Hajad ahová a nap legjobb álmait keresni jár
Örülök ha magadban látlak a világ díványán
Mint egy álmatag hercegnő keze
Szemeid egy szagokra hangolt zongorát idéznek
Lázrohamitalt
Lassan illatát vesztő virágot
Szemeid meghipnotizálják a magányt
Hogy olyan lesz mint katasztrófa után tovább forgó kerék

Örülök ha nézlek amikor azt
A vízfenékre törő fénysugarat hallgatod
És sokáig, hosszasan tűnődsz
Hány csillag jutott át a tenger szitáján
Olyankor semmiben nincs hasonló érzés
Még egy szelet esdő árbocban sem
Még a végtelent tapogató vak repülőgében sem
Még a sirámon alvó csontig lesoványodott galambban sem
Még a lecementezett szárnyú szivárványban sem
Még ha egy verssor ívénél is szebb
Az éjjeli hídként lélektől lélekig nyújtózó ívnél

Bárhova nézek az az ív sarjad onnan
Felszegett fejjel
És minden hajszálával a szélbe
Szebb vagy mint csikó nyerítése a hegyen
Mint egy egész lelkét szökni engedő hajó szirénája
Mint világítótorony ami a ködben keres valaki menthetőt
Szebb vagy mint a szél átjárta fecske
Nyári tenger moraja vagy
Nyüzsgő és ámuló utca moraja vagy

Dicsőségem a te szemeidben van
Szemed fényűzésébe benső ragyogásába öltözött
Pillantásod legérzékenyebb sarkában ülök
Mozdulatlan szempillák meredt csendje alatt
Szemeid mélyéből jóslat támad
Pupilláidon óceáni szél kelt hullámokat

Semmi sem fogható a jelenléted hagyta magok legendájához
Ahhoz a hanghoz ami egy halott csillagot keres hogy újraélessze
Hangod birodalmat támaszt az űrben
És az a benned kelő kéz mintha napokat készülne aggatni az égre
És az a végtelenbe világokat író nézés
És az a végtelen fölé mormolást hallgatni hajló fej
És az a láncolattá fűzött utakat ünneplő láb
És azok a szemhéjak ahová kivonszolják magukat az éter szikrái
És az az ajkaid orrsudarát duzzasztó csók
És az az életed felségjeleként lobogó mosoly
És az a melled árapályát szabályozó öled árnyékában alvó titok

Ha meghalnál
A csillagok égő lámpájuknál is
Eltévesztenék az utat
Mi lenne akkor a világegyetemből?

Szolcsányi Ákos

fordítása