Branislav Živanović

A város tízlábúi

Ezek a versek annak a ciklusnak a darabjai, melyet 2019 júliusában pécsi írórezidensként írtam. Pécs kövezett utcái ihlették őket, ezért A város tízlábúi címet viselő ciklust úgy képzeltem el és valósítottam meg, hogy erős struktúrába szerveződjön: tíz vers, mindegyik tíz verssorból áll, melyek mindegyike tíz szótagú. Szükségét érzem ezt feltüntetni, mert bár a metrikus elrendezés valószínűleg az eredetit olvasók számára sem lesz szembetűnő, feltételezem, hogy a fordításban ez a struktúra végképp elveszik majd.

1.

Még sosem voltam Pécsett.
A városképet a lépteimre bízom,
a gondolatokat lejegyzetelem.
Puszta gyaloglással írom le az utcákat,
felvázolom a város mentális térképét,
hogy meg lehessen találni a verőerét.
Rossz angolsággal végezzük
a javak és üdvözletek cseréjét.
Néha felhorzsol a szó, 
melynek a jelentését felismerem.

3.

E verseknek a mértékegysége a kő lesz,
az évszázados kövesutak dimenziója,
minden utcában, amelyet megmászok
és amelyekbe betérek, lejtők vannak,
s a bennük rejlő egyszerűség megegyezik
azzal a nyelvvel, mely őket betűzi
a platánok szelíd lombja alatt.
Pécs a saját vidékén él,
úgy nyílik ki, akár az érett füge
egy éhes hontalan markában.

5.

Egy ismeretlen nyelven hallgatok.
Idegen vagyok, furcsa szokásokkal,
térdemben egyenes szelekkel.
Mai benyomásaimat egyetlen szóba ömlesztem,
emlékeimet az időtartam számlájára írom.
Rutint idézek elő a szépséggel,
a konok gyengeség esszenciájával.
A létezés könnyűsége 
elviselhetetlenné válik, amikor felbukkan 
bennem a közönséges élet tudata.

7.

Ülök a Glasgow nevű söröző asztalánál
a főutca és a Felsőmalom sarkán,
kora délután van.
Nézem a járókelőket.
Ismét divatba jött a roller,
a bicikli ki sem ment soha.
Ezt a fényesre kopott pécsi kőkockák
jobban tanúsítják majd.
Úgy tűnik, itt nem rohan a világ,
mégis mindenki megérkezik valahova.

Terék Anna

fordítása