
A Westminster híd alatt – fordítói jegyzetek
1802. július 31-én a Wordsworth testvérek (William, aki idén 250 éve született, és a nála egy évvel fiatalabb Dorothy) útban Dover felé átutaztak Londonon. Dorothy így számolt be erről a naplójában:
Ahogy átkeltünk a Westminster hídon, gyönyörű kilátás tárult elénk a Cityre, a Szent Pál-katedrálisra, a folyóra és rengeteg kis hajóra. A házak fölött nem lebegett füstfelhő, betöltötték a látóhatárt, de a nap olyan ragyogóan sütött, fénye olyan tiszta volt, hogy az már valamely természeti látvány tisztaságát idézte fel.
William is megörökítette a látványt: egy petrarcai szonettben, amelyet Franciaországból visszatérve fejezett be (a címben ezért van szeptemberi dátum). Saját emlékei mellett valószínűleg a húga naplóbejegyzéséből is ihletet merített, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a versben a reggeli fényben ragyogó város szépsége a természeti tájakéval vetekedik. A szonett különleges erejét részben ez a több rétegű paradoxon adja: a máskülönben zajos, füstös, ocsmány város egy pillanatig csendes, tiszta és vonzóan szép lesz, megdöbbentő méretei ellenére légiesen könnyed és meghitten emberi, bár leírásából éppen az emberek hiányoznak. A vers azonban nem csupán absztrakt eszmefuttatás: középpontjában egy részletgazdag, éles kontúrokkal megrajzolt kép áll, amelyben a városi panoráma minden jellemző eleme és a természeti háttér is tisztán kibontakozik, ráadásul a felsorolt épülettípusok a nagyvárosi élet sajátos tevékenységeit is felidézik (pl. kereskedelem, politika, tömegeket vonzó látványosságok vagy vallási ünnepek):
Ships, towers, domes, theatres, and temples lie
Open unto the fields, and to the sky;
All bright and glittering in the smokeless air.
Szó szerint kb.: „hajók, tornyok, kupolák, színházak és templomok fekszenek kitárva a mezőknek/földeknek és az égnek (tkp. tisztán látszanak a földektől övezve és az ég alatt), mind ragyogva és csillogva a füstmentes levegőben.”
A magyar fordító számára a legnagyobb nehézség ennek a látványnak a megjelenítése. Amit Wordsworth kevesebb mint egyetlen sorban (mindössze 9 szótagban!) meg tud oldani („Ships, towers, domes, theatres, and temples”), ahhoz a magyarban minimum 13 szótag szükséges (hajók, tornyok, kupolák, színházak, templomok), és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ezt a katalógust valahogy 10 vagy 11 szótagos jambikus sorokba kellene foglalni. Még a vers méltán híres klasszikus fordításaiban, Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós verzióiban is csak egy részét kapjuk vissza ennek a nagyszerű kilátásnak:
dómok tornyai
ragyognak némán; partok és mezők;
még minden üres, az ég a tetők;
a füsttelen táj szikrákkal teli. (Szabó Lőrinc fordítása)
nézd a hajók, a tornyok ezreit,
templom, színház lélegzik égre itt
s járkál a tiszta égbolt fénye lenn. (Radnóti Miklós fordítása)
Az itt közölt fordításomban megpróbáltam az eredeti mintájára katalógusba szedni a tájelemeket, de egyúttal kénytelen voltam lerövidíteni a felsorolást. Talán némi kárpótlást nyújthat a veszteségért, hogy a „bárkák” említése felidézi a Temzén folyó mozgalmas vízi élet sokszínűségét (és a Dorothy Wordsworth naplójában megjelenített látványt), a „kupolákkal” pedig egyszerre tudtam utalni a londoni palotákra, templomokra és talán a színházakra is.
Ted Hughes hasonló című verse 1963-ban jelent meg a Poetry folyóiratban (amely az angolszász világ egyik legnagyobb presztízsű kortárs irodalmi fóruma). Hughes életműve több szálon is kapcsolódik Wordsworth költészetéhez (pl. ő is a „természet költője” volt), ebben a versben azonban inkább ironikusan idézi meg a nagy elődöt. A Westminster hídról nyíló kilátás Hughes-nál „nem szép látvány”: a fenséges és a szép harmóniájának epifánia-szerű pillanata helyett itt legfeljebb az állandó pusztulás és a lepusztultság mértéke ejthet ámulatba. A wordsworthi látkép tünékeny erotikája (a napfényben fürdő város, az élvetegen áradó folyó) Hughes versében valamiféle ősi „sötét, feminin agóniává” változik, amely „a méhből ered,” és „vénebb se lesz már”. A természet csupán mitikus szinten van jelen („Valahol a folyó felső folyásánál…”), a Temze pedig „nélkülözhetetlen derítő”, amely egy döglött oroszlán (az az idő tájt feloszlóban levő Brit Birodalom?) teteme mellett folyik el. Érdekes megfigyelni a két vers nyelvezetének a különbségét is: Wordsworth letisztult mondatfűzéséhez, többnyire rövid, egy-két szótagos szavaihoz képest Hughes gyakran keresett latinizmusokkal megtűzdelt szövege (pl. „deliquescing”, „officiation”) és enigmatikus, többszörös igenévi szerkezetekkel megterhelt mondatai is mintha a természetnek a civilizáció általi elszennyeződését tükröznék.
Hughes kíméletlen iróniájának fontos eszközei a szójátékok, amelyeket gyakran lehetetlen magyarul visszaadni. Egyetlen példa: a vers vége a mocskos Temzében való (szinte rituális) megmerítkezésre hív:
Let us all go down to exult
Under the haddock’s thumb, rejoice
Through the warped mouth of the flounder…
Szó szerint kb.: „menjünk le mindnyájan és ujjongjunk a foltos tőkehal hüvelykujja (tkp. uralma) alatt, örvendezzünk a lepényhal görbe száján át…”
Az „under somebody’s thumb” (valakinek a hüvelykujja alatt) kifejezés jelentése az angolban: „valakinek az (erőszakos vagy elnyomó) uralma alatt” lenni. A foltos tőkehalra vonatkoztatva a fordulat egyrészt abszurd (akár átvitt értelmét, akár a konkrét képi tartalmat vesszük), másrészt azonban értelmezhető a tőkehal melluszonya fölötti sötét foltra való utalásként is, amelyet az „ördög hüvelykujja nyomának” („Devil’s thumbprint”) vagy „Szent Péter jelének” (St. Peter’s mark) is szoktak nevezni. A jelentésingadozásból fakadó iróniát nem lehet pontosan áthozni a magyarba, ezért egyrészt próbáltam olyan megoldást találni, amely megőriz valamit az eredeti többértelműségéből („a tőkehal vezénylete” felidézi a melluszony mozgását és folytatja az Elgar-allúziót), másrészt viszont kihasználtam a lehetőséget, hogy a mondat folytatásában az eredetiben nem szereplő szójátékkal hozzam be a hátrányt („a lepényhal lepénylesője”).
A két városkép kiegészíti egymást, a magyar olvasók számára viszont különösen izgalmas, hogy – időben kb. félúton Wordsworth és Hughes között – Arany János ötvözte a két költői megközelítést a Vojtina ars poétikája esti városleírásában:[1]
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba,
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, mult idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tűkör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing…
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed,
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!…
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.
Coda: 2006 januárjában megrekedt egy bálna a Temzében, London közepén. Nem lehet pontosan tudni, mi okozta ezt a ritka jelenséget (csak 1913-ból jegyeztek fel egy hasonló esetet); egyesek szerint rossz helyen „kanyarodott be”, mások azt mondják, meg volt sérülve, esetleg le volt gyengülve a szervezete valamilyen fertőzéstől vagy a szennyezett víztől, és vannak, akik azt állítják, hogy a zajszennyezés (pl. a királyi flotta hangradarjai) zavarhatta meg a tájékozódási képességét. A kb. 4,5 méter hosszú, 12 tonnás fiatal nőstény északi palackorrú bálna (Hyperoodon ampullatus) először egészen Chelsea-ig felúszott, ahol ugyan sikerült visszafordítani, másnap azonban a dagályhullámmal ismét az árral szemben kezdett úszni. A harmadik napon megpróbálták megmenteni az akkorra már nagyon rossz állapotban levő állatot: az Albert híd közelében daruval egy uszályra emelték, hogy visszavigyék a tengerbe, de nemsokára kimúlt. A bálnát a londoniak Willynek nevezték el (a Szabadítsátok ki Willyt! című film alapján), és több ezer ember figyelte a partról és a hidakról élete utolsó három napján. Tom Howard Vyne, a London Eye óriáskerék akkori kommunikációs igazgatója így nyilatkozott a Guardiannek: „Láttam, hogy csillogó vízsugarat fúj a levegőbe. A Westminster híd mellett volt […] elképesztő látvány.” A londoniak többsége azonban minderről az Evening Standardből értesült (ez még az okostelefonok elterjedése előtti világ volt), ahol napról-napra folytatásokban követhették Willy történetét hazafelé zötykölődve a metrón, például a Jubilee vonalon, pár tucat méterrel a folyómeder és a Westminster híd alatt.
[1] Ezúton köszönöm Ruttkay Veronikának, hogy felhívta a figyelmemet erre a párhuzamra. Köszönöm továbbá Ferencz Győzőnek, Horváth Viktornak, Komáromy Zsoltnak és Ruttkay Veronikának, hogy a Wordsworth szonett magyar szövegét lektorálták.