Tavasszal, a karantén ideje alatt a Francia Intézet fölkérésére és támogatásával online versfordító műhelyt indítottunk. A műhelynek előzménye is volt: ősszel, egy korábbi hullám alatt az Ír Köztársaság nagykövetségével karöltve hasonló kurzust szerveztünk Mesterházi Mónikával.

Ezeknek a műhelyeknek egyik nem titkolt célja az elszigeteltség nyomasztó érzésének enyhítése volt. De a körülmények egyúttal megoldottak egy régi szakmai-technikai problémát is. Tudjuk, hogy van igény versolvasásra, elemzésre, költészetről szóló beszélgetésekre, azon belül is idegen nyelven írt versekkel való bíbelődésre, fordításra. De azt is tapasztaltuk, hogy az érdeklődőket időben és (főleg!) térben összehozni szinte lehetetlen.

Hogy mekkora az érdeklődés, azon mi magunk is meglepődtünk. A jelentkezéshez nem túl hosszú, részben franciául írt motivációs levelet kértünk, és az érdeklődők száma oly mértékben meghaladta az előzetes várakozásokat, hogy végül a tizenkét fős tavaszi csoporton kívül még egy indult, most ősszel. Az is bebizonyosodott, hogy a műhely valóban csak a karantén alatt hirtelen mindenki által megismert online módon működik: tavasszal hárman, idén négyen is Franciaországból kapcsolódtak be (Lille-től és Elzásztól, Párizson át Toulouse-ig), nem is beszélve az itthoni városokról (Szeged, Pécs, Debrecen stb.).

A résztvevők háttere is igen változatos: gyakorlott (próza)fordító, gyakorló pszichológus, egyetemista, doktorandusz, francia szakon végzett, de az irodalomtól elsodródott bölcsész, versben verzátus franciaországi háztartásbeli…

Ami a fordítandó verseket illeti: itt elég sok szempontot volt érdemes figyelembe venni. Először is a „nehézséget” – prózaverstől, a szabadversen át jutottunk a kötött és rímes formákig, majd vissza. Érdekes volt, bár egyáltalán nem meglepő, hogy mennyire könnyen (bár néha szentségelve) ment az alexandrinus, viszont utána hirtelen mennyire légüres lett a tér a kötetlen formák fordításához. Másrészt próbáltunk olyan költőkkel foglalkozni, akik itthon alig ismertek, a magyarul kiadott francia antológiák és verseskötetek immár közel három évtizeddel ezelőtti megcsappanása miatt gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Igyekeztünk ugyanakkor az egyéni preferenciákat is valamelyest figyelembe venni. Így tehát a „kortárs francia költészet” meghatározásból szigorú értelemben csak a költészet maradt igaz. Három olyan költővel is foglalkoztunk, akik az 1910-es években születtek, igaz, közülük ketten nem olyan rég haltak meg. Harmadikukkal, Charlotte Delbóval a Versum olvasói nemrégiben ismerkedhettek meg, Marczisovszky Anna fordításában. Másrészt – a Francia Intézet nagyvonalúságának köszönhetően – nem francia, hanem frankofón költészetet fordítottunk és fordítunk: marokkóit, algériait, libanonit, belgát… és majd még meglátjuk, mit.

A résztvevők közül feltűnően sokan jelölték meg érdeklődésük fő területeként az észak-afrikai vagy fekete-afrikai, tágabb értelemben a posztkoloniális irodalmat. Ezt az igényt is próbáltuk kielégíteni, és persze – nem csak azért, mert a résztvevők 80%-a nő – külön ügyeltünk arra, hogy költőnőktől is fordítsunk.

Így tehát tavasszal dolgoztunk Étienne Faure szabadversével, Marie-Claire Bancquart prózaversével, Henry Bauchau belga pszichológus alexandrinusaival (mint kiderült, Szécsi Krisztián véletlenül épp az ő két regényéből írja az MA-szakdolgozatát), Jacques Ancet trocheusaival, a 20. század rejtőzködő klasszikusának, Jean Grosjeannak a rímjeivel, Vénus Khoury-Ghata libanoni és az elzászi Claude Vigée – némileg Lorand Gaspard-t idéző – izraeli tájaival, valamint a marokkói Tahar Ben Jelloun Marseilles-ével.

A fő szempont persze az volt, hogy jó versekkel foglalkozzunk. Talán sikerült. A következő hetekben nyolc költő nyolc versét fogjuk bemutatni, valamennyit több fordításban, közösen válogatva az elkészültek közül.

A résztvevők által írt blogbejegyzések itt olvashatók.