Vörös István jegyzete Lenka Kuhar Daňhelova versei elé.

2015. júniusában egy Prága-közeli kisvárosba voltam meghívva költőfesztiválra. Berounba, melynek neve is Berlinre hasonlít, és a címerállata szintén a medve, a városi parkban ott is tarnak hármat. A szobafoglalás és egy azonnal bekövetkező felolvasás után máris Lenka Kuhar Daňhelova és szlovén férjének kertjében találtam magam, ahol két kutyájuk izgatott kíváncsisággal futkosott körülöttünk. Mikor aztán bementünk a házba, Lenka úgy beszélgetett a kutyákkal, hogy fejhangon ő mondta ki a gondolataikat, majd válaszolt ezekre a maga nevében. Hogy mért értettem meg ebből rögtön, hogy a versei érdekelni fognak? Csak egy költő képes ennyire kiszolgáltatni magát a verseiben, mint amennyire ő a kutyákkal való dialógusában mindent elmondott magáról. A verseiben épp ugyanilyen érzékeny, veszélyezettet és mégis megbocsátó tud lenni. Mindent megmutat a múltjából, amit mások elhallgatnak, tudat alá nyomnak, depresszióvá nevelnek.

Két kötetet is kaptam tőle, és a szobámban aztán borzongva tallóztam bennük. A mai cseh költészetre amúgy is jellemző, hogy a versek leheletnyi szövegek, áttetszőek, mint az üveghal, légiesek, inkább csak érintik a papírt, a valóságot, a versolvasó tudatát, mint egy könnyű légáramlat. Lenka egy árnyalattal még az átlagosnál is felhőszerűbb rajzolatú verseket ír, de ezekben olyan sokkoló múltbeli emlékek kavarognak, hogy az ember nem érti, hogyan lehet ezt eltakarni ilyen kevés szóval.

Lenka Kuhar Daňhelova 1973-ban született, három verseskötete és egy regénye jelent meg eddig, fordít lengyelből, szlovénból, szlovákból, olaszból, fehéroroszból és franciából. Dolgozott újságíróként, tolmácsként, szerkesztőként, volt a Szabad Európa Rádió és egy ökológiai gazdaság munkatársa.