Sorozatunkban költőket, fordítókat, irodalmárokat kérdezünk számukra kedves, fontos, érdekes külföldi versekről. Ezúttal Szénási Ferenc írását közöljük Percy Bysshe Shelley és Aldo Palazzeschi egy-egy verséről.
Szénási Ferenc
Shelley és Palazzeschi
Hogy melyik a kedvenc magyarra fordított versem? Akár mint vers, akár mint fordítás? Természetesen sok van. S nem tagadom, hogy inkább verseket sorolhatnék, mert a fordítással szemben én, gyakorló fordító, legalább egy árnyalatnyit mindig bizalmatlan vagyok. A sok kedvenc közül pedig – talán megbocsátható önkénnyel – most egyszerre kettőt is választok, két kis remekművet, melyek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem azt is jól szemléltetik, hogy az irodalomban hogyan válaszolgatnak egymásnak korok, eszmék, áramlatok.
Shelley jól ismert Dalával kezdem, de magyarul Radnóti közkedvelt fordítása helyett Szabó Lőrinc pontosabb változatát helyezem mellé:
A widow bird sate mourning for her love There was no leaf upon the forest bare, |
A téli ágon kedvesét A fának nem volt lombja, sem a hült
|
A vers sokat emlegetett, szép példája a fogalmi nyelven szinte semmit sem közlő, ám annál többet érzékeltető-sejtető, szaknyelven szólva konnotációkra épülő verstípusnak. Az emberi jelzővel özvegynek említett madár (widow bird) maga is holt tájban gyászol: lomb nélküli erdő (forest bare) és virág nélküli föld az otthona, körülötte a természet is halott: téli ág, jeges folyó (freezing stream), jeges szél (frozen wind) veszi körül; az egyetlen mozgás a lopózó-kúszó szélé (the … wind crept on), az egyetlen hang a malomkeréké; s a fölötte, alatta határozószókkal mindez üres végtelenné tágul. A sejtető-sugalmazó nem-közlést azután finoman lüktető zeneritmus teszi még illékonyabbá.
Aldo Palazzeschi Lo specchio delle civette – A bagolynép tükre című, nagyjából száz évvel későbbi verse mintha csak felelne rá (magyarul szükségképpen az én fordításomban):
Sull’acqua del fiume tranquillo
|
A szelíd folyóvíz medrére
|
A szavak rajzolta táj meghökkentően hasonló: kopár faág, rajta madarak, alattuk folyó. S föltűnik a gyászmotívum is: a faág – noha nem fagyottan, hanem éppenséggel megperzselve – itt is halott, s ősi jelkép mivoltukkal és hitchcocki tömegükkel a rajta ülő baglyok is megidézik az elmúlást. Csakhogy mindezzel élesen szembenáll a hangsúlyosan jelen levő élet: a fának viruló koronája van (solo quel ramo ha bruciato), a folyó öröklétet sugallva áramlik tova, és legfőképpen: a gyászjelkép madarak nevetnek. Háromszótagos verstani egységek háromnegyedes táncritmusára önmaguk tükörképén nevetnek. A jelképet feloldva azt mondhatnánk, hogy ebben a versben a halál kineveti önmagát. S ha elgondoljuk, hogy Palazzeschi írta a futuristák Fájdalomellenes kiáltványát, és ebben a gyászszertartást is zenés, vidám ünnepségnek képzeli el, már nem is kell erőltetettnek éreznünk a megfogalmazást.
De összeköti a két verset egy rejtettebb kapocs is. Shelley Dala, mint tudjuk, eredetileg egy félbemaradt dráma betétverse, egy udvari bolond szájából hangzik el. Olyasféle elmés bolondéból, amilyet Shakespeare drámáiból ismerünk, és amely később, a dekadentizmus korában a szomorú bohóc típusalakjává fejlődik. Vagyis éppen azzá, aminek a pályakezdő Palazzeschi definiálja magát – mélabús lelkének vásári mutatványosa –, mielőtt fékezhetetlenül vidám futurista lesz belőle.
Azt már lényegtelen filológiai kérdésnek gondolom, hogy Palazzeschi ismerte-e a drámatorzót, sőt, ismerte-e egyáltalán a Róma köveit száz évvel őelőtte koptató Shelley versét, vagyis hogy kis remeke személyes válasz-e az angol költő Dalára, avagy a költészet egyetemes válasza, amely éppen az ő tollából született meg.