Vajna Ádám

Kinek a türelme?

„– Hallottad? – kérdezte.
– Mit?
– Tor Ulven meghalt.
– Meghalt? Komolyan?
– Igen. Geir Gulliksen hívott fel, ő mondta.
– Pedig még nagyon fiatal volt.
– Az. És a legjobb norvég író.
– Az. Basszus. Ez borzasztó.
– Az.”

Így tudta meg Tor Ulven halálhírét 1995-ben a két kiváló norvég író, Karl Ove Knausgård és Tore Renberg, előbbi Harcom című regényfolyamának ötödik kötete szerint. Aki járatos a közelmúlt norvég irodalmának történetében, tudja, hogy a fenti idézetben semmi túlzás nincs, a ’90-es évek Norvégiájában Ulvennél jobban csodált és fontosabb szerzőt nehezen lehetne találni. Nem az a fajta irodalmi figura volt, akit a rendszeres szereplései, a politikai véleménye vagy a külföldi eladások helyeztek a középpontba, hanem éppen az, aki mintha fölötte állt volna mindennek, részben visszahúzódó természete, részben pedig radikális írásmódja miatt.

Tor Ulven 1953-ban született Oslóban, és szinte egész életét ott, a család külvárosi házában élte le. Nem
járt egyetemre, az egyedüli papír, amit megszerzett, egy darukezelői jogosítvány volt. Életében csupán egyetlen
interjút adott, és ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt. Amikor például 1993-ban megkapta az egyik legfontosabb norvég költőről elnevezett Obstfelder-díjat, mást küldött maga helyett az átadóra felolvasni a köszönő beszédét. Ulven mindössze negyvenegy éves volt, amikor a norvég nemzeti ünnep másnapján, egy nappal azután, hogy a Svéd Akadémiától megkapta a Doblougdíjat, öngyilkos lett. Nehéz lenne tagadni, hogy az őt körülvevő mítosznak – a visszahúzódó, pesszimista, csöndes, öngyilkos költő képének – nagy szerepe van abban, hogy a mai napig meghatározó figurája a norvég irodalomnak. Ulven azonban jóval több egyszerű mí tosznál, megérdemelten az egyik legtöbbet hivatkozott szerző a mai napig a norvég irodalmi közbeszédben.

Pályája az 1970-es évek underground és szürrealista közegében indult, s ez utóbbi nagyon is tetten érhető első kötetében, az 1977-es Skyggen av urfuglenben (Az ősmadár árnyéka). Így hangzik például az Anatómiai utazás című verse:

Egy csípővápa alakú négylábú teremtmény
levágott ujjakkal teli tüdőt cipel
a befagyott tavacska fölött
ami az egyetlen szemed

Ulven a szürrealista hatásokat sosem hagyta el teljesen, de későbbi írásaiban már sokkal elegánsabban működteti az elvont képiség eszközeit. Egyfajta saját szürrealizmust épített, amelynek betetőzése a Det tålmodige (Türelem) című kötet. Ulven tudatosan is igyekezett távolodni az irányzattól. Amikor a harmadik, 1981-es, Forsvinningspunkt (Enyészpont) című kötetét a kiadói katalógusban szürrealistának bélyegezték, felháborodott levelet írt a szerkesztőknek, kijelentve, hogy „egyetlen komoly művész sem lehet ma szürrealista, ez az irányzat már régóta az eszmetörténet múzeumában nyugszik”.

A Forsvinningspunkt és az egy évvel korábbi, Etter oss, tegn (Utánunk, jelek) című kötete után kezdtek rá igazán felfigyelni az irodalmi körökben, főleg a fiatalabb generáció kritikusai és költői. Ulven képei erős szuggesztivitással bírtak, megszólalásmódja pedig frissnek és egyedinek hatott. Azonban, nem meglepő módon, a szövegeit már a kezdetektől az a visszatérő kritika érte, hogy érthetetlenek. Amikor a Forsvinningspunkt egy korai kéziratváltozatára ezt kapta megjegyzésként a kiadó anonim konzulensétől, válaszlevelében így fogalmazott:

[…] ezt a fajta költészetet teljesen érvényes megszólalási formának tekintik például Franciaország ban, ahol a versben már régóta nem az allegorikus kapcsolatot keresik két egymásnak maradéktalanul megfeleltethető alany között, és ahol nem elvárás, hogy a nyelv „áttetsző” módon vezessen el egy egyértelmű jelentésig. Nálunk azonban nagyjából ez az uralkodó hozzáállás (akár kimondva, akár kimondatlanul), és éppen ezért a verseim a norvég irodalmi „szcéna” peremén helyezkednek el.

Innen, a peremről jut el a 90-es évekre az abszolút középpontig.

Amint a fenti részletből is kiderül, Ulven számára az elsődleges mintát és talán a legfontosabb inspirációt kevésbé a norvég elődök, inkább a második világháború utáni európai irodalom, leginkább a francia költészet jelentette. Franciául többé-kevésbé autodidakta módon tanult meg, de nem csak olvasott, fordított is. 1985-ben az évszázad francia költészetének legmeghatározóbb szerzői közé tartozó René Char verseiből jelent meg egy kötet az ő fordításában, később pedig Samuel Beckett és Claude Simon kisprózáit ültette át norvégra.

A 80-as években azonban elharapódzott szorongásos betegsége, és szinte alig hagyta el a lakását. Pályafutásában ekkor telt el a leghosszabb időszak két könyv között, annak ellenére, hogy, amint az a hagyatékából kiderül, ezekben az években is töretlenül dolgozott. Végül, hatéves szünet után, 1987-ben jelent meg a legkiforrottabb és legradikálisabb kötete, a Det tålmodige (Türelem), amely már egyértelműen generációja vezető lírikusává és a ’90-es évek környékén induló fiatal szerzők vezércsillagává tette. Ezek után már csak egyetlen verseskötetet adott ki, az 1989-es Søppelsolent (A hulladéknap), és néhány újabb verset egy 1993-as válogatáskötetben. Élete utolsó éveit a próza írás töltötte ki, négy kisprózakötete és egy regénye jelent meg, mind erősen lírai indíttatású szövegek.

Bár életművén, ahogy azt már a kötetcímei is jelzik, egyértelműen végigvonul egyfajta zsigeri pesszimizmus, és az életútja is predesztinálja erre, kár lenne Ulvent az életfájdalom költőjévé egyszerűsíteni. Saját magát egyébként is realistának tartotta, és Maurice Blanchot-t idézve úgy fogalmazott, a pesszimisták egyáltalán nem írnak, „az írás már önmagában feltételezi, ha nem is az optimizmust, de mindenesetre valamiféle túlélési stratégia meglétét”. Arról nem is beszélve, hogy Ulven írásaiból nem hiányzik a humor sem, ahogy az a Türelem több versén vagy éppen ezen a hátrahagyott írásai között található rövid szövegen is látszik:

Ebédszünet
a pokolban. A madarak,

mint mindig, énekelnek.

Az ulveni humor akkor a legerősebb, amikor egyáltalán nem egyértelmű, nevetnünk kellene-e azon, ami épp történik. Például, hogy félmeztelen emberek kimásznak a sírból egy oltárképen, aztán meglepetten körbenéznek egy világban, amely már régóta nincsen; vagy azon, hogy két kelta kőszobor áll és várja, hogy szétmálljunk. A szövegek sokszor mintha éppen magát a tragédiát nem engednék komolyan venni, így pedig Ulven humora a saját nevetségességünkre emlékeztet minket. És hát mi lenne tragikusabb annál, mint hogy a tragédiáink is nevetségesek.

Furcsa paradoxon, hogy bár Ulven verseinek kiindulópontja erősen humanista és látszólag éppen az ember és az emberi helyét és határait vizsgálják, rendszerint ezek megkérdőjelezéséhez, felfüggesztéséhez jutnak el:

Nem ajándék vagy, csak
az ürességük

csomagolópapírja.

Tüzelőanyag
az univerzum
kályhájában, amely nem sugároz
emberi melegséget. […]

Erre a következtetésre jut a Søppelsolen egyik verse, de azt, hogy mennyire központi témája ez az életműnek, jól jelzik az olyan Ulven-idézeteket a címükbe emelő tudományos munkák is, mint A kő miértje a te miérted tanulmánykötet vagy egy monográfia Víznek lenni a vízben címmel.

Bár Ulven verseit kétségtelenül körüllengi valami, amit akár misztikusnak is hívhatnánk – és ami talán leginkább a szürrealizmus maradványa –, a szövegek valójában az emberi élet demisztifikálásán dolgoznak. Nem csupán arról van szó, hogy az emberi és az állati, vagy éppen az élő és élettelen helyet cserél vagy összemosódik; néha még a beszélő perspektívája is megszűnik emberi lenni. A Türelem utolsó ciklusa, a Webern inspirálta A zene várhat több versének beszélője például egészen jól alátámaszthatóan lehet a történések színteréül szolgáló, tudattal bíró barlang, már csak az időkezelés okán is: évmilliós távlatokban képes tudósítani cseppkövekről, neandervölgyi anyákról és Webern zenéjéről.

Persze Ulvennél ritkán találunk egyértelmű megoldásokat, és éppen ez az örök nyugtalanság, a jelentések állandó bizonytalansága az, ami miatt ennyire kimeríthetetlen a költészete. Ez vonatkozik a Det tålmodige címére is, amelynek a magyar változatából sajnos elvész egy fontos jelentéstöbblet. A norvég eredetit ugyanis szó szerint A türelmesnek kellene fordítani, viszont a „det” névmás használata azt implikálja, hogy ami türelmes, az
nem egy személy, hanem egy meghatározatlan valami. Ahogy Ulven fogalmaz a kötet címével kapcsolatban,
a „kövek, a sírkövek a türelmesek. Nem a gyászmenet.” A türelem dehumanizálásával az egyik legalapvetőbb
emberi koncepció, az idő is megszűnik emberi lenni. Hiába van egyedül nekünk szükségünk rá, itt mégis
a földé, a vízé, a köveké, a fáké, a tárgyaké lesz. Ulven verseiben a világ középpontja nem mi vagyunk.

Ez a költészet azonban nemcsak az idő folyamatként való elgondolását függeszti fel, összemosva múltat, jelent és jövőt, hanem bármit és bármikor kiszakít a megszokott nyelvi és kulturális környezetéből. Így jár például a számunkra leginkább a Kőműves Kelemen-történetből ismerős építésáldozat tradíciója a Türelem több szövegében is. Hol egy majommosoly tűnik el a falban, hol pedig valaki, aki hallgat, húzza be a fejét, bár a fülei kilógnak. Ulven megváltoztatja az érzelmi atmoszférát, így az nem tragikus vagy szomorú, hanem inkább nevetséges, talán még pontosabban groteszk lesz.

Verseinek ereje éppen abban áll, hogy kíméletlen precizitással, mégis könnyedén hoz létre közös halmazt
az eltérő jelentésszféráknak. Megszűnik a szó szerinti és a metaforikus szint, és szinte észrevétlenül csöppenünk
bele egy világba, ahol újra kell gondolnunk mindent, amit a valóságról feltételeztünk. Ennek kvintesszenciá-
lis példája a következő vers is a Søppelsolenből:

A szereteted
két fejjel él.

Az egyik
üvölt.

Félelmetes és szép. Tor Ulven esetében talán nem túlzás arról beszélni, ami nekünk, magyaroknak is örök frusztrációnk marad: ha ez a költő egy nagyobb irodalmi nemzet tagjaként születik, ma a huszadik századi világirodalom egyik fontos szereplője lenne. Ha erre nem is, de arra most megkapja a lehetőséget, hogy a mi irodalmunkban helyet keressen magának.

Vajna Ádám

A Versum-könyvek új darabja, Tor Ulven Türelem című kötete már kapható!