Szolcsányi Ákos tanulmánya Nagy László Lorca-fordításairól.

Noha egy négy éve folyó kutatás kapcsán legalábbis megkésettnek tűnhet a kérdés: miért foglalkozom Federico García Lorca magyarországi recepciójával, mégis érdemes feltenni. Most, hogy a problémahalmaz egy lényeges, bár korántsem kizárólagos szegmenséről, Nagy László Lorca-fordításairól próbálok beszélni, a „nincs itt semmi látnivaló” érzete tölt el: a tárgyalt szerző – Cervantes mellett egyedüli spanyolként – eljutott a gimnáziumi irodalomkönyv önkéntelenül is kánonként olvasott névsoráig, a szakirodalom, mint látni fogjuk, szinte egyöntetű sikertörténetként kezeli a „magyar Lorca” integrációját, külön kiemelve a legismertebb fordítások, így Nagy László Cigányrománcok- és Siratóének-magyarításait; röviden, mintha csak a szakmai pedantéria kedvéért beszélnénk problémáról, egy korrekt irodalomtudományos munka egyetlen tennivalója egy régóta sajátunkként elfogadott szerző zökkenőmentes beépülésének regisztrációja lehet.

Ha ezt a történetet azonnali hatállyal és el nem múló érvénnyel nem is áll módomban újraírni, valamelyest árnyalni talán tudok rajta. Erre a leginkább azért van okom, mert Lorca a magyar olvasó számára kitüntetett jelentőségű költői műveinek (ami nem véletlenül mutat jelentős átfedést a Nagy László fordította korpusszal) olvasása számomra egészen más léptékű olvasói tapasztalathoz vezetett spanyolul (voltaképp katarzisközeli esztétikai élmény), mint magyarul (önfeledtségtől meglehetősen távol eső elismerés). Túl az eredeti-mindig-jobb axiómáján és a szakirodalom viszonylagos ismeretében ezt azzal magyarázhatnám, hogy a spanyol szövegek olvasóra gyakorolt hatása (az olvasón kívül) kizárólag García Lorcától függ, míg – ezt az állítást próbálom igazolni és továbbgondolni: – a magyar fordításokban olyan mértékben érvényesül Nagy László nyelvisége, irodalomfelfogása és költői szerepértelmezése, hogy a már említett elismerésen túlmenően ellehetetlenít egy termékenyebb és potenciálisan nagyobb horderejű értelmezést.

Erről az állításról mindenekelőtt azt szeretném megállapítani, hogy a legtöbb magyar Lorca-értelmező számára ez a probléma vagy nem merül fel, vagy nem értékelik perdöntő súlyúnak. Baka István például úgy mutatja be García Lorcát, hogy az a körülmény, hogy ő maga nem tud spanyolul, voltaképp mellékes is, hiszen nem hiszi, hogy „a Siratóének… sokkal jobb lenne eredetiben”[1]. A szöveg látatlanban megítélésének pikantériáján túl is szembetűnő, hogy Nagy és García Lorca vonatkozásában a legtöbb megnyilatkozás inkább normatív természetű, mint minőségi (vagyis nem zéró összegű egybevetésre vállalkozó): Nagy állja vagy nem állja-e a sarat, jobbára ez a Lorca-fordítások tétje. A mégoly lelkes, elismerő olvasatok is elsősorban a fordítói munkát és nem az eredeti vélt vagy valós erényeit hangsúlyozzák.

Orbán Ottó a versfordítás nehézségei kapcsán említi pozitív példaként a Siratóének Nagy-változatát: „a végeredmény maga a csoda: a spanyol vers a maga spanyol varázsával szól magyarul”[2], vagyis indokolt, hogy nem a vers, hanem a fordítás kiválóságát hangsúlyozza, de éppoly árulkodó, hogy elsődleges vonatkoztatási pontja nem az eredeti szöveg maga vagy a Lorca-korpusz, hanem a spanyolság kategóriája. Megjegyzendő, hogy a magyar irodalom olvasóközönsége számára – számottevő beszélő hiányában – ez legalább annyira kulturális, mint szigorúan vett nyelvi alakzat: „a gitár hangvétele érződik költészetében is, a spanyol népi hangszernek a zenéje, ritmusa, hangulata, elnyújtott kemény énekei”[3], olvashatjuk Lorcáról a Nagy-fordítások fogadtatásának fénykorával gyakorlatilag szimultán monográfiában, nota bene, maga a szerző sem a spanyol eredetik felhasználásával tárgyalja a Lorca-korpusz darabjait, hanem a Nagy-fordítások kritikátlan átvételével. Noha kronológiailag világos rendbe állítható García Lorca magyarországi recepciójának története Németh Lászlótól Jánosi Zoltánig, a népiség ideológiai konstrukcióit hasonlóan adottnak ill. azokat különösebb megszorítás nélkül Lorcára alkalmazhatónak feltételező alapállás voltaképp állandó vonás. Minthogy Nagy szintén ilyen előfeltevések alapján magyarította Lorca verseit, pontosabban erről az alapról egyénítette őket a saját költői identitásának hasonlatosságára[4], a fordító elismerése valamelyest a spanyol szerzőt takarja ki.

Ennek megfelelően semmi meglepő nincs abban sem, hogy Nagy László Lorca-fordításai iránt a legélesebb fenntartásokat – és ezzel együtt a leghitelesebb elismerést – a spanyol nyelv egyik avatott ismerője fogalmazza meg nemzetkaraktereológiai vonatkozások és a spanyol költő „erőt újító […] Andalúziája”[5] nélkül. Takács Zsuzsa tanulmánya[6] egyebek mellett a magyar műfordítói hagyomány autonómiaképe felől értékeli Nagy fordításait, vagyis az eltérések pontos és mértéktartó regisztrálása mellett elsősorban a Kosztolányi szellemében elutasított ekvivalenciaképzet helyett a spanyolból kinyerhető lehető legjobb magyar nyelvű vers létrehozásának eljárásait nyomozza – belátásait az alábbi konkrét példákban igyekszem részletesen felhasználni.

Mielőtt azonban rátérnék a talán legismertebb García Lorca-vers, a Siratóének Igáncio Sánchez Mejías torreádor fölött magyar és spanyol változatának egybevetésére, talán nem hiábavaló vázlatosan felsorolni, milyen tényezők adták a mű magyarországi fogadtatásának kontextusát. Említettem a spanyol irodalom kapcsán kitüntetett fontosságú népi-nemzeti jelleg szerepét: ennek oka alighanem abban keresendő, hogy amikor a huszadik század első felében a Nyugat és annak nyomán (annak ellenében) más irodalmi műhelyek megfogalmazták a maguk világirodalom-képét, annak centrumát szinte egyöntetűen az angol-francia-német nyelvű irodalmak adták, az azon kívül eső „kisebb” irodalmak partikularitásukban bizonyultak érdektelennek (pl. Babits Világirodalmában) vagy épp periférikus mivoltuk miatt tűntek a magyar irodalommal rokoníthatónak (l. Németh Ortega y Gassetről szóló írásait). A lényeg: a spanyol irodalom, benne Lorcával, mindenekelőtt nemzeti irodalom, szerzője ennélfogva földje, nyelve, (homogén) kulturális indítékai képviselője; ezt a feltételezett sorsvállalást Lorca esetében a bartóki modell kidolgozói számára aláhúzta Radnótiéval és József Attiláéval rokonítható halála is.

Milyen következményei vannak ennek a Lorca-képzetnek magukban a konkrét szövegekben? Talán a legélesebb törésvonal az identitás kérdésére adott „magyar” illetve „spanyol” válasz: a Siratóének… esetében mind a fogadtatástörténet, mind a Nagy-fordítás maga világos és egyértelmű konstrukciókkal dolgozik, amennyiben a gyász tárgya mind a szöveg világán belül, mind metatextuális utóéletében határozott tulajdonnevekkel jelölhető: Lorca Sánchez Mejíast, Nagy Lorcát, Takács Nagyot[7] siratja a vers szövegének erőterében: a sirató első szakaszában megjelenő „halál, és csak halál”[8] a klasszikus sirató helyzetéhez illően mindig valaki halála. Hasonló főhajtásnak tűnnek az egyes szakaszok címeinek fordításai: „Felöklelés és halál”[9] Nagynál birtokos jelzővel gazdagodik: „Ökleltetése és halála”, csakúgy mint a 3-4. szakaszban: A „jelenlévő test”[10] helyén egy egész tagmondat áll, ismét csak félreérthetetlenül jelölve, kié a test: „A teste itt van”, ahogy a zárlat is birtokviszonnyal és eufemizmussal tompítja a „hiányzó lélek”[11] lapidáris és talányos szókapcsolatát: „A lelke távol”.

Ez a világosság hozzájárul a vers több pontján tetten érhető stiláris hatáshoz, amelyet Takács így fogalmaz meg: “Költőibb, «javított» fordítást kap kézbe az olvasó”[12]: noha a javított szó idézőjelbe tétele jelzi a kategorizálást elbizonytalanító iróniát, az eredeti alapján nehezen lehetne megmagyarázni, honnan a Nagy-fordítás monolit-lírai jellege, hiszen maga Lorca költészetének egyik legmarkánsabb eleme a köznyelvi és a költői sűrűségű regiszterek drámai feszültségű keveredése[13] (nem véletlen, hogy válogatott művei szerkesztésekor magát a Siratóének…-et is a drámáit egybegyűjtő kötetbe szánta). Ahol Lorca beszélője AAxA rímképletben, a beszélt nyelvre jellemző módon que-vel[14] kezdett mondattal szól így: „Ha nem akarom látni! / Ha megég az emlékem. / Szóljatok a jázminoknak, / kis fehérségüknek!”[15], az Nagy László hangján – túl azon, hogy az iménti nyersfordítás versként evidensen használhatatlan – mindenekelőtt a felstilizálás irányába mozdul el: „Nem akarom látni! / Emlék perzsel, szóljon bárki: / függönyözze el parányi / virágaival a jázmin!”, vagyis a lírai én nem meneküléséhez, öncsalásához használja fel a virágot és erről nem zaklatott, megbicsakló hangon vall egy olyan helyzetben, ahol emlékeit megégés fenyegeti: Nagynál a beszélőt magát perzseli az emlék, ebben a szorításban él a versnyelv mágikus erejével: a virág a felszólítás értelmében védje meg őt a fájdalmas látványtól – mindezt bokorrímben, noha az eredetiben a vaksor távolról sem véletlenül az[16], de épp ezt, a szerzői elgondolást szorítja ki a fordítói koncepció – és ebből a szempontból sovány vigasz, hogy a koncentrált líraiság épp Lorca „bartóki” rangját hivatott igazolni.

Nagy László

Ennek megfelelően Nagy monotonabb fordítása akkor áll szinkronban Lorca spanyol szövegével, amikor ez utóbbi – saját versének domborzatához képest is – emeltebb stílusban fogalmaz. A második szakasz utolsó két versszakában szinte semmilyen ideológiailag motivált egyénítésre nem találhatunk példát, ehelyett Lorca döbbenetes plaszticitású verssorainak avatott tolmácsolója beszél: „Rajta moha s fű cicázik. / Bontogatják biztos ujjak. / Koponyájából virág nyílt.”, esetlegességeivel („vértó legyen, tükör és viharzás is”) együtt is pontosan követik az eredeti ívét – az adott szegmensen: „Ó, fehér fal, Spanyolország! / Ó, kín fekete bikái! / Ó, Ignacio kemény vére, / csalogány-artériái!” Vagyis a korábbi és későbbi szakaszok eltérései sem vétlen félreértés vagy nyelvi akadály következményei: Nagy tudatos és alapos munkájának itt említett diszkrepanciái alighanem abból a sajátos magyarországi Lorca-képzetből erednek, amelyet fent megpróbáltam körvonalazni.

Nagy László világlátása két további ponton mutat igen markáns különbséget a Siratóének… spanyol nyelvű változatához képest. A harmadik szakasz nyugtalanságát Nagy élet és halál átjárhatatlanságának klasszikus dichotómiájához kapcsolja: „Itt nem akarok mást, csak kitárult szemmel nézni, / úgy látni ezt a testet, hogy él és nincs nyugalma!” – vagyis a feltámadás egyértelmű, alkuképtelen vágya motiválja a beszélőt, hogy aztán innen jussunk el a távollét nyugtázásáig a zárlatban. Lorcánál ez a két sor, ismét minden poétikai ambíciót nélkülöző nyersfordításban: „itt nem akarok mást, mint kerek szemeket, / látni ezt a testet lehetséges nyugalom nélkül.”[17] A költői viselkedés itt is radikálisan más: Lorca kontemplációjában nem a szerep, hanem a látvány a felzaklató: a halott és nyugalmától megfosztott test blaszfémiával határos, elfogadhatatlan ürességét fogadjuk be; Nagynál a látvány a vágy kivetülése, az üresség megtöltése, ismét csak „a költő hiszi, hogy hatalma van”[18] váteszi pózának jegyében.

Mindez természetesen értelmezhető a magyar műfordítói hagyomány autonómiakultuszának jegyében, ahogy a feltámasztás esetleges kudarca is morálisan igazolható a „ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”[19] vállalása felől. Ugyanakkor a költői én tétjei műfordításba vetítésének etikai kérdéseivel Nagy kevéssé vet számot. A spanyol vers zárlata költő, nyelv és a halott közös mulandóságára fut ki, és ennek az emberi léptékű világvégének az előterében olvashatjuk a Lorca-beszélő abszurd felől is termékenyen és revelatív erővel értelmezhető beszédaktusát: „Én éneklem eleganciáját síró szavakkal / és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között”[20]. Ezt a zárlatot egészíti ki – ha tetszik, javítja fel – Nagy László, a személyes névmás nélkül, ugyanakkor saját szólamának öröklétét hirdetve: „Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség, / s a gyászos szél örökre reszket az olajfák közt.” A felstilizálás szembeszökő jeleitől eltekintve is nyilvánvalóan egész más a kontextus: a siratás immár a szelet is gyászossá teszi, a búcsú érvényének nem egy halandó beszélő a fedezete, hanem a kezesre nem szoruló kinyilatkoztatás: az emlékezés reszketésében is örök érvényű.

A szakirodalom csekély szórást mutató pólusaira visszacsatolva az imént tárgyalt fenntartásokat: noha a fordítói szigor már említett hiányában érthető, hogy „ha azt gondoljuk, hogy ezt a sort a magyar költő a szívéből írta le”, akkor ez egészében véve gyarapodásként jelenik meg a Lorcát spanyolul és magyarul egyaránt ismerő olvasó számára, azonban a magyar változatra mint önálló szövegre talán adekvátabb reakció Bóka Lászlóé: “mint a torreádorok, egy letűnt világ jelmezében, úgy lép elénk Nagy László egy másik költő fényében”[22]. Az olvasó valós vonatkoztatási pontok hiányában tulajdonképpen egy Nagy László-verset olvas, annak sajátosságaihoz viszonyul, maga García Lorca voltaképp csak ikon mivoltában, a siratás tárgyaként és nem sajátos esztétikumú cselekvőjeként jelenik meg.

Mindezzel nem egy jobb Lorca-fordítás fájó hiányára kívántam felhívni a figyelmet, ahogy azt is el kell ismernem, kevés szót fordítottam Nagy Lorca-fordításainak vitathatatlan és el nem múló érdemeire. Inkább további, Nagy viszonylatában kiegészítő és nem versengő célzatú Lorca-fordítások létrejötte vezethet el egy, a jelenleginél nyitottabb és elevenebb Lorca-értelmezésig, amelynek Nagy László Cigányrománcai és Siratóéneke éppannyira szükséges, mint amennyire nem elégséges elemei.

 


[1] BAKA, István: Federico García Lorca. In: Az idö térképjelei. Jelenkor, Pécs, 1999. 57-59. 59. o.

[2] ORBÁN, Ottó: Hozzászólás az Írószövetségben Somlyó György Két szó között címü tanulmányához. In: Józan Ildikó (ed.): A müfordítás elveiröl. Budapest, Balassi, 2008. 402-406. 406. o.

[3] TOLNAI, Gábor: Federico García Lorca. Budapest, 1968. 44-45. o.

[4] Nagy László individuációjához az adott ideológiai kereteken belül l. MARGÓCSY, István: Hová lett a bartóki modell a mai magyar költészetböl?Élet és Irodalom 2006/29.

[5] NÉMETH, László: García Lorca színpada. Nagyvilág, 1957/6. 899-918. 911. o.

[6] TAKÁCS, Zsuzsa: Nagy László Lorca-fordításainak poétikai megközelítése. http://dia.pool.pim.hu/xhtml/takacs_zsuzsa/Takacs_Zsuzsa-Nagy_Laszlo_Lorca-forditasainak_poetikai_megkozelitese.xhtml

[7] l. uő: E fordításban én őt sirattam. Nagy László Lorca-fordítása. Új Írás, 1980/9. 87–93. p.

[8] ”muerte y solo muerte”, Nagy fordításában: „halál – a halál létezett csak”

[9] ”La cogida y la muerte”

[10] ”Cuerpo presente”

[11] „Alma ausente”

[12] Nagy László Lorca-fordításainak poétikai megközelítése, 232.

[13] NAVARRO Tomás: La intuición rítmica de Federico García Lorca. En: Los poetas en sus versos: desde Jorge Manrique a García Lorca, Barcelona: Ariel, 1973. 355-378.

[14] Mintha magyarul ‘hát’-tal kezdenénk mondatot.

[15] Que no quiero verla! / Que mi recuerdo se quema. / Avisad a los jazmines / con su blancura pequeña!”

[16] Ugyanezt az eljárást értékelhetnénk úgy is, hogy Nagy még Lorca versében is mintegy lekörözi Lorcát, vö. „hőstett és gyönyör is lehet, ha a zsákbanfutó nem nagyon marad el a szabad futótól.” In: NAGY, László: Kis krónika a fordításról, Új Írás, 1962/8. 806-807. 806.

[17] ”aquí no quiero más que los ojos redondos / para ver ese cuerpo sin posible descanso.”

[18] Idézi Takács, E fordításban én őt sirattam.., 92.

[19] NAGY, László: Megismerés, nyelv és vers. In Seb a cédruson, Magvető, Budapest, 1995. 720-722. 721.

[20] „Yo canto su elegancia con palabras que gimen / y recuerdo una brisa triste por los olivos.”

[21] Takács, E fordításban én őt sirattam.., 93.

[22] BÓKA, László: Egy müfordítás margójára. In: Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest, 1966. 1433-1440., 1438.