Steven Toussaint

TMI: Esszé a kortárs aotearoai/új-zélandi költészetről[1]

 

Ami nyilvánvaló: felvillanyozó folyamat zajlik az új-zélandi költészetben. Négy éve lettem az ország állandó lakója, akkoriban személy szerint úgy gondoltam, kicsit állott az itteni költészet. Bár egyes kiemelkedő kötetek nemegyszer lenyűgöztek – így például Amy Browntól a The Odour of Sanctity (2013) [A szentség szaga], Chris Holdawaytől a Six Melodies (2014) [Hat melódia] és John Dennisontól az Otherwise (2015) [Máskülönben] – az általános benyomásom mégis az volt, hogy csöndes kertvárosi nosztalgia uralja Új-Zéland költészetének stílusát, hangját, témavilágát, s felidéztem magamban James K. Baxtert,[2] aki arra figyelmeztette e „Boldog Sziget” honpolgárait, hogy „a művészek egyik, közösségben betöltött funkciója nem más, mint a folytonos, egészséges lázadás; hogy ne váljunk saját magunk hivatalnokaivá”.[3] Ám azóta egy sereg tehetséges, kutató és lázadó szellemű, húszas-harmincas éveiben járó író robbant be a szcénába, akik végérvényesen átalakították a terepet. Sokuk nő vagy LMBTQ, vagy színesbőrű szerző.

A fordulópont – azt gondolom, sokan mások is így gondolják – 2016 közepére tehető, amikor Hera Lindsay Bird Keats halott szóval kúrj meg hátulról című verse megjelent a The Spinoff oldalán, és hirtelen rengetegen felkapták. A szöveg lényegében oltás: kanonikus férfi költőket állít pellengérre, nem az ostobaságuk, hanem kortársi jelentéktelenségük miatt:

 

Coleridge halott és Auden is
Halálra röhögte magát a nagykabátban
Shelley a tengerbe veszett és a szíve már nem ég el
És Wordsworth……..
Sosem találták meg a testét
Özvegye belebolondult a gyászba és szögeket kalapált egy üres rétbe[4]

 

Byron, Whitman, Stevens… egymás után hullanak el és válnak porrá a hatalmas férfiak. Hanyatlásuk, mint megtudjuk, egyáltalán nem korlátozza ezt a költőt abban, hogy elélvezhessen. „Dönts rá az asztalra mint egy helyettesítő tanárt”, írja, „és pumpálj tele reszkető nyilakkal”. A vers ars poeticába fut ki („Senki még a halottak sem tudják megmondani mit tegyek”), és egyszersmind talán azt is bejelenti, hogy lezárult egy korszak az új-zélandi költészet történetében, és egy új vette kezdetét („Bill Manhire sem lesz már fiatalabb”).[5] A vers bajtársiasságot hirdet a posztmodern feminizmus egy bizonyos ágával, amely a szex-pozitivizmust hirdeti, hangsúlyt fektetve a gender megélésére, mint a patriarchális normákat kikezdő stratégiára; ugyanakkor kigúnyolja azt az ezeréves önhittséget, miszerint a költészetnek kötelessége orvosolnia a társadalmi igazságtalanságokat.

A helyzetet csak fokozta, hogy számos férfi – akiknek a sértődöttsége nem volt kérdés – nem vette észre ezeket a gazdag feszültségeket. A jóízlés nevében ilyen-olyan vétségek miatt dorgálták Birdöt az online térben, ami lehetővé tette a szerző számára, hogy népszerű Twitterén vitriolos válaszaival kiterjessze a Keats halott… viccét. Mikor nem sokkal később Bird saját nevét címül viselő kötete megjelent a wellingtoni Unity Books kiadónál, s az kasszasiker lett, már nyilvánvaló volt, amit Steve Braunias is írt a The Friday Poem antológia bevezetőjében: „valami izgalmas történik; rémes kifejezés, de eljött az új-zélandi költészet nagy pillanata”.

Braunias úgy látja, Bird volt az előfutára annak az új-zélandi költészeti forradalomnak, azoknak az úttörő íróknak, akik „a stand-upból, a slamből, a listacikkből és más alantas műfajokból merítenek”, és akiknek a költeményei „közelebb állnak a prózához, mint a vershez: stílusuk dumálós, szövegelős”.[6] Ami a legérdekesebb, hogy ezek a szerzők jóval szélesebb közönséget érnek el, mint amekkorát a költészet hagyományosan bevonz, mivel kihasználják, hogy a közösségi médiában értékelik a leleményes és szórakoztató önpromóciót.

Azt javaslom, jelölje a TMI betűszó (’too much information’ – túl sok infó) a szóban forgó szerzők közös kiindulópontját, ez egyszersmind hasznos értelmező fogalmunk is lehet, amely a sajátosságukat is elismeri. Nem vagyok se frivol, se elutasító: az új hullám több kulcsfigurája is alkalmazta már önértelmezés céljából ezt a fogalmat. 2016 elején Bird pop-up kreatívírás-műhelyt vezetett az Aro Valley Hallban,[7] amit TMI-nak keresztelt el. 2018 elején Pip Adam[8] volt a házigazdája a Nemzeti Könyvtár „Személyes költészet: mennyi infó túl sok?” című programjának, ahol Bird, Tayi Tibble[9] és Freya Daly Sadgrove[10] volt a beszélgetőtársa. Hannah Mettner,[11] aki az eseményt szervezte, Fully Clothed and So Forgetful című debütáló kötetében (2017) [Teljesen felöltözve, mégis feledékenyen] köszönetet mondott Bird TMI-iskolájának. A TMI-t általában pejoratívan szokták használni azokban az esetekben, amikor valaki „túlközöl” a szexuális kalandjait vagy a testi funkcióit illetően, vagy ha valaki fájó részletességgel sorra veszi élete diadalait, határátlépéseit és traumáit, anélkül, hogy belegondolna a hallgatósága feszengésébe vagy szégyenérzetébe. De azok a költők, akik magukra veszik ezt a címkét, ezekre a tabukra szándékosan fittyet hánynak.

A Hera Lindsay Bird (2016) egy nyilvános megszégyenülés történetével kezdődik, ám az Írj egy könyvet című szöveg egyszersmind programvers is.

 

Tizennégy évesen látványosan összepisilni magad
Egy szupermarket pénztáránál
Ahogy a vizelet alázuhog a fekete csipkés harisnyádon
Le a linóleumra
Ennyi felfogni mit is jelent költőnek lenni

 

Bárki, aki valaha is tanult költészetet vagy kreatívírás-műhelyen részt vett, fel tudja idézni, micsoda dorgálás jár azért, ha egy vers elemzése közben arra vetemedik, hogy a lírai énre a szerzőként hivatkozik, ahelyett, hogy beszélőnek, szubjektumnak, főszereplőnek vagy personának nevezné. Az olvasó, aki az életrajzot rávetíti a költeményre, vét a hermeneutika ellen, nem beszélve a jómodorról, még akkor is, ha maga az írás is erre csábít. Bird, aki egyszerre van a versein kívül és belül, jelentős energiát fektet abba, hogy eltörölje ezt a különbségtételt, amit olyan steril akadémiai szépelgésnek tart, ami nem fér bele az ő esztétikájába. Bizony, a The Guardiannek és a Vice-nak adott interjúiban is megvallotta, hogy a szupermarketbeli jelenet tényleg megtörtént. A szerelmek és a baszások, a gyűlölködések és a szívszakadások mind az övéi. A bosszúságtól sem mentes kezdeményező dacosság hangja ott visszhangzik az egész könyvben, amiért valami ennyire nyilvánvalót el kell ismételni, amiért az ilyen közléseket védelmezni kell. Már a kötet címében is hallani, amire a vers önreflexíven maga is utal.

 

Megírtam ezt a könyvet és szentimentális
Mert nincs megfelelő reakcióm a világra
Könyvet írni nem megfelelő reakció
Minden rossz gondolatodat papírra vetni
Hogy valaki más fizessen érte […]

A nevem Hera Lindsay Bird
Ennek a könyvnek a címe Hera Lindsay Bird

 

A költő és a beszélő közötti különbségtétel elhagyása tudatos része Bird munkásságának; nélkülözhetetlen a leglehengerlőbb versei hatásának eléréséhez. A Monica, Bird egy másik felkapott verse úgy kezdődik, hogy rendkívül mulatságosan beoltja a neurotikus karaktert „a Jóbarátok című népszerű sitcomból”, illetve kikezdi azt a bugyuta látszatot, hogy a sorozat valóban a barátságról szólna, „Ha ketten rokonok / A többiek pedig tíz évadon keresztül kúrogatnak”. De aztán a vers határozottan Bird saját, barátságból lett romantikus kapcsolatának tapasztalatáról szóló, személyes meditációvá alakul át, s azon tűnődik, mennyire nehéz fenntartani ugyanazzal a személlyel a plátói és az erotikus kapcsolatot. Ettől valami egészen eltérővel találkozhatunk a Biszexualitás című versben, ami nem annyira egy személyes anekdotán alapul, hanem egy széleskörűen félreértett témát tárgyal körkörösen.

 

Biszexuálisnak lenni olyan, mintha nem lennél elérhető, magadnak se
Mint egy ritka szexuális Narnia, és a tavasz még a kanyarban sincs
Nem bújhatsz ki a szekrényből, hogy aztán újra visszabújj
A télikabátok mélyén apró pelyhekben hull a hó…

 

A vers bölcsessége és humora („Mindenki azt hiszi, kúrnál velük…..és igazuk van”) azon múlik, legalábbis részben, hogy a szerző milyen mértékben tapasztalta meg a tárgyiasítást és az elidegenedést, és hogy vágyait úgy akarja kifejezni, hogy az kényelmetlenül feszegesse a heteroszexuális és a homoszexuális normákat. Míg a Monicában a költemény hatóerejéhez szükséges kondíció az anekdota faktualitása volt, addig a Biszexualitásban a szerző önidentifikációjának autenticitása az. Ami egyesíti a kötet verseit, nem más, mint a tényszerű anekdoták és a hiteles identitás transzgresszív volta. Hera Lindsay Bird és a Hera Lindsay Bird egyik hívószót a másik után forgatja ki.

Bird kacér humorérzéke és figyelemkeltő stílusa a sajátja, de a kortárs új-zélandi költészet nagy része hasonló alapokról indul. A legfrissebb kötetek gyakran jelentős – ha nem minden – figyelmet a személyes határátlépés-tapasztalatoknak szentelnek, és sikerül különösebb szerepjátszás, fabrikáció nélkül megörökíteniük ezeket. Úgy tűnik, ezzel széleskörű igényt elégítenek ki. Példának okáért Jackson Nieuwland[12] épp nemrégen méltatta olyan költők queerségét, mint Bird, Courtney Sina Meredith,[13] essa may ranapiri,[14] Hannah Mettner és Chris Tse,[15] és felszólította a kiadókat és a kritikusokat, hogy vegyék komolyabban azokat a felsoroltakéhoz hasonló költészeteket, amelyek az előbújással vagy a nemváltással, a nemi identitás felfedezésével és megalkotásával foglalkoznak, és feszegetik az önkifejezés szabadságának társadalmilag elfogadott normáit.

Tse How to be Dead in a Year of Snakes (2014) [Hogyan haljunk meg a Kígyó Évében] című debütáló kötete a kantoni aranyásó, Joe Kum Yung 1905-ös rasszista indíttatású meggyilkolásának történetét dolgozta fel. (Egy másik esszét lehetne írni a 21. századi új-zélandi irodalom kutatáson alapuló, kötethosszúságú konceptkölteményes, „versprojektes” tendenciájáról.) Ám a következő kötete – he’s so MASC (2018) [ez a férfi olyan MASZK[16]] – mind stílusában, mind tematikájában feltűnően hasonlít ezeknek az új költőknek a munkáira. Tse már a kötet elején kinyilatkoztatja, hogy

 

Ez itt a vérszerződésem magammal: az egyetlen
halott kínai, akiről mostantól írni fogok, csakis
én lehetek.

 

Tse versei, akárcsak Birdéi, hivalkodóan önreflexívek, például ilyen címadásokat találunk: Chris Tse és az Ő Képzeletbeli Bandája vagy Öngyűlölő költő voltam. A könyv gyakran kommentálja, nemegyszer tudatosan kikacsintva a közönségre, saját kompozicionáltságának megpróbáltatásait, és azon spekulál, hogyan fogják vajon fogadni egy meleg férfi reflexióit annak kapcsán, mi számít a queerség performálásának úgy az életben, mint a költészetben. A MASC című költemény elején ismerős közegben találjuk magunkat: egy könyvbemutatón.

 

Egy másik költő könyvét úgy mutatják be
hogy „maszkulin” –                  Coltrane, olajcsere, véletlen
                                               simítás egy mellen.

Ez a könyv –                            Madonna, szelfik, képtelenség
                                               a szakállnövesztésre.

~

Úgy mutatom be magam           a randiappokon
            mint egy zsánert – kocka, a srác
                                       a szomszédból, sportos (hah!).

Van zsánerem, de         én nem az a zsáner vagyok

 

A versben szerepel egy lábjegyzet is egy levéllel, frenetikus kitérő „az ázsiai férfi mint szexuális vágytárgy” történetéről, és a könyv függelékéből az is kiderül, hogy „a másik költő” Bill Nelson, akinek Memorandum of Understanding (2016) [A megértés memoranduma] című kötete tényleg tartalmaz egy John Coltrane-t említő verset. Neheztelést vagy irigységet kifejezni, vagy nem a tiszteletadás céljával nevesíteni egy kollégát első pillantásra talán az etikett íratlan szabályait sértő gesztusnak tűnhet. Itt azonban szükséges lépés, hogy felfedjük azt a mélyen gyökerező kettősmércét, amely szerint a költők és a közönségük befogadják és fenntartják a gendernormákat. Tse könyvének kidolgozott metaforikájú világánál is feltűnőbb (a versek kiindulópontja, hogy a költő éppen egy egyszemélyes musicalt ad elő) annak változékony hangvétele. A megszólalás egyik szélső értéke a beszélő magabiztossága, aki a haszonleső hajbókolással szemben az őszinte élet eredendő autentikusságában hisz, a másik pedig annak a szorongó öntudata, aki tudja, hogy a nyíltságának ára van az emberi kapcsolatok terén. Tse tehát azt sugallja, hogy a vétkes nemegyszer éppúgy áldozat is.

Tayi Tibble Poūkahangatus (2018) című kötetének versei hasonló hangoltságúak. A címadó költemény a szerzői hangot egy testben, egy adott helyen és időben ábrázolja, ezzel téve világossá, hogy e körülmények nem kiiktathatók, még a képzelet legmerészebb iramodásaival sem.

 

Mikor fürdőt veszek, kék-zöld, megzúzódott és mocsaras hajjal töltöm fel a kádat. Azt képzelem, egy tizenkilencedik századi anya teste vagyok Waikatóban,[17] elűztek a pāból,[18] az erdőben menekülök. Egy vizenyős árokban találnak rám feldagadt arccal […]

 

1995-ben születtem, amikor a Walt Disney animált klasszikusa, a Pocahontas megjelent. Hallottál már sűrű éjeken farkasdalt a holdról?[19] Anyám igen. Üvöltöttem, amikor elmesélte, hogy Pocahontas tényleg létezett, Angliába utazott John Smithszel, megbetegedett és meghalt. A reprezentáció fontos.

 

Az az öntudatosság, hogy a bennszülött nők „reprezentációja” a történelem folyamán a kolonizáló férfiak akarata szerint alakult, a TMI-iskolát szubverzívvá teszi. Tibble költészetében ez nemegyszer a teátrális anyagiasság és hiúság formáját ölti, nem függetlenül a kortárs hip-hop párhuzamaitól. Kozmetikumokat és szépségápolási termékeket sorol, bejelenti a drága ruhák és ékszerek iránti „burzsi” vágyát, és hangsúlyozza, hogy képes szexuális vágyat gerjeszteni a férfiakban. A Keresztelő című versében például így ír:

 

A La Perla tangád
a havi lakbérednél is többe kerül,
szinte újjászületsz,
ahogy hullanak a bankók […]
Alkoholtól ólmos szemhéjuk alól
bámulnak a férfiak, ahogy Isten is
félig csukott szemmel méreget mindannyiunkat.

 

Felfedezhetők hasonlóságok Bird verseivel, ahol szintén gyakran találunk a luxuscikkekkel és más hiperszexualizált kiegészítőkkel „rosszul viselkedő” nőket megmutató jeleneteket:

 

Minden reggel kígyóbőr köntösben ébredni
és mindenféle erkölcsi vetületekkel vacakolni […]
Hogy a katolikus lányiskolai egyenruhámban arcra borulva
az öklömmel püföljem a Royal Albert Hall kőpadlóját

(Gyűlölet, ford. Tóth Réka Ágnes)

 

vagy

 

Én csak szeretnék meztelenül heverni egy napágyon, és válási papírokkal legyezgetni magam. […]
Inkább Swarovski fülbevalóban üldögélnék, amíg a nagy öregek vitatják irodalmi érdemeim

(Beszédidő, ford. Bezzeg Kata)

 

De Tibble versei, akárcsak Tseéi, jóval ambivalensebben viszonyulnak ahhoz a gondolathoz, hogy ha az ember vállalja saját szexualitását, azzal megúszható annak a kizsákmányolása. Olykor szexuálisan explicitek, de ezeket a jeleneteket a fenyegetettség légköre jellemzi. Az Igazi férfiak című vers szemléletesen köti össze a szex és a vadászat képeit, és annak a tragikus iróniája mozgatja a szöveget, hogy a magabiztos nőiességet gyakran szokták a szexuális ragadozók provokációjaként kezelni. A lány barátjának a vadász apja részegen a bárpultnál

 

azt mondja, Szerintem szeretheted a részleteket,
bármit is jelentsen ez. De lazán azt válaszoltam, ja.
Próbálom észrevenni a dolgokat. Modern nagyvárosi nő vagyok.
Igyekszem figyelmes lenni. Próbálom elérni a nirvánát.
Amikor én rendelem a következő kört, azt mondja a haverjának,
Adjon egy ngatát,[20] aki erre a melltartómba csúsztatja.

 

Itt Tibble azt kérdőjelezi meg, mi a valódi határsértés: az, hogy a költő a testéről ír, vagy az, hogy egy férfi a beleegyezése nélkül hozzányúl? Cserébe az olvasó arra kényszerül, hogy mérlegre tegye, mi a kellemetlenebb: a TMI vagy a szexuális zaklatás leleplezése?

Kijátszani az olvasót, és kényelmetlen helyzetbe hozni – gyakran ez a célja az újabb költészetnek. Az egyelőre kötet előtt álló, de a Sport, a SCUM és a Sweet Mammalian folyóiratokban közölt versei, valamint emlékezetes szereplései révén már most számottevő közönséggel bíró Freya Daly Sadgrove gyakran úgy alakítja a verseit, mintha meghatározott személyeknek szólnának: egy gimis riválisnak, a barátnőinek, volt és jelenlegi szerelmeinek. A lírai költészet olvasásának tapasztalatát gyakran írják le úgy, mintha kihallgatnánk valaki beszédét. Sadgrove ezt az ötletet aknázza ki, belekényszeríti az olvasót, hogy helyettesítse a megszólítottat, vagy voyeurként leselkedjen, s így fogadja be a személyre szabott beszólásokat, a vádbeszédeket és azokat a keresetlen beszélgetéseket, amiket a párok négyszemközt folytatnak – akárcsak a Ha a méhemben lenne a babád valószínűleg megölném abortusszal című versében:

 

            azt mondtad a menzesz fasza mert azt jelenti nincs a babám a méhedben

            erre azt mondtam ha a méhemben lenne valószínűleg megölném abortusszal

ahogy az a címben is áll            oké       elsőre jó volt

puha pofon       ilyen     jólfésülten tökös módon

tudod   ilyen vicces szomorúan szóval effektíve megöltem

            eléggé megrökönyödtél

de csak egy pillanatig aztán megbirkóztál vele   azt mondtad

ember ez mennyire jó cím lenne egy verseskötetnek

            mindenre ezt mondod               szó szerint mindenre     tényleg mást se mondasz

 

2018-ban volt szerencsém jelen lenni egy LitCrawl rendezvényen, amelyen számos más, az irodalom és a stand-up comedy közötti hézagban alkotó előadó társaságában Sadgrove is fellépett. Úgy alakult, hogy Sadgrove volt élettársa is a fellépők között volt, akinek a szülei ott voltak a közönségben.

Sadgrove bejelentette ezt a tényt a verse előtt, amely a kapcsolatukról szólt, és arról, hogyan lett vége a fiúval. Makulátlanul adta elő. Szünetet tartott, hogy a közönség sóhajthasson vagy hümmöghessen bizonyos szenzációs vagy leleplező részleteket hallva, és nem igazán tartotta vissza a nevetését az ügy kínossága kapcsán. Az exe a sarokban kuporgott. A felolvasás vicces volt, és fájdalmas, és – ha csak ők ketten nem állnak újra egy színpadra – megismételhetetlen. (Miután befejeztem ezt az esszét, Sadgrove maga is beszámolt az eseményről, egyáltalán nem ilyen derűs hangnemben.)

 

*

 

Ha azt mondom, az imént tárgyalt versekhez hasonlót nem láttunk eddig, az nem jelenti azt, hogy előzmény nélküliek lennének. Az érzelmesen őszinte és törékeny hangon előadott önéletrajzi anekdota régóta jellegzetessége az új-zélandi költészetnek, különösen nagy megbecsülésnek örvend emiatt Jenny Bornholdt,[21] vagy újabban Tusiata Avia[22] és Ashleigh Young[23] munkássága. És nem ismeretlen az új-zélandi költészetben a szemléletesen ábrázolt szex, az identitáspolitika, a profanitás és a szégyentelen hencegés sem; ami azt illeti, James K. Baxter kései költészetének számos darabja ezen a négy pilléren alapszik. Ennél direktebb párhuzamok vonhatók az Egyesült Államok irodalmának legújabb fejleményeivel, ami alátámasztja John Newton[24] 2017-es értekezésében, az új-zélandi irodalom „érzelmi struktúráiról” írott Hard Frostban tett megfigyelését, miszerint az Y generációs írók az elődjeikhez képest kevésbé foglalkoznak a „nemzeti irodalom” folyamatosságának fenntartásával, sokkal inkább „az általuk nagyra tartott nemzetközileg ismert kortársakhoz igazodnak, valamint, ami ennél is fontosabb, a közvetlen baráti körükhöz”.[25] Interjúiban Bird többször is hangoztatta, hogy hatást gyakorolt rá Chelsey Minnis, a „The New Grrly” mozgalomhoz és a 2010-es Gurlesque antológiához köthető költő.[26] Lara Glenum szerint ezek a költők „szándékos túlzásokkal és gunyoros módon performálják saját nőiségüket. Munkásságuk kikezdi az elfogadható női viselkedés kapcsán kialakított normákat azzal, hogy a gendersztereotípiákat tiszteletlenül, szubverzívan alkalmazzák”. Nemrégiben Patricia Lockwood virális verse, a Megerőszakolós vicc (2013) foglalkozott azzal a feszültséggel, hogy egyfelől a költészet célja történetileg „tanítani és gyönyörködtetni”, másfelől muszáj feltárnunk a kényszerítő hatalom nyomait a mindennapokban, és az e hatalommal visszaélőket el kell számoltatni a nyilvánosság előtt. A slamköltők már régóta és világszerte foglalkoznak ezzel a témával. Az „autofikció” folyton elbűvöli az olvasókat és visszásságot szül (lásd például a Karl Ove Knausgård Harcom-sorozatának utolsó kötetére érkezett reakciókat). Egyre tágabb nemzetközi körben válik konszenzussá, nem függetlenül az olyan mozgalmaktól, mint a #MeToo, a Time’s Up és a Black Lives Matter, hogy a „túlközlés” politikailag hasznos cselekvés lehet.

De úgy gondolom, hiba lenne, ha úgy tekintenénk Birdre, Tsére, Tibble-re, Sadgrove-ra és a kollégáikra, mint akik egyszerűen ezeket a költői képeket utánozzák kiwi[27] akcentussal. Megváltozik az érzelmi töltete ezeknek a trópusoknak, amint új-zélandi kontextusba kerülnek, és számot vetünk a gyarmatosítás örökségével, a kétkultúrájúság ingatag kísérletével, az urbanizáció viszonylagos megkésettségével, a migrációból következő társadalmi és demográfiai változásokkal, valamint a sajátságos költészettörténettel, amely egyelőre még mindig az öndefiníció fázisában van. Egyetértek abban John Newtonnal, hogy a kortárs költők nem szándékoznak „új-zélandi irodalmat” írni, de ez nem jelenti azt, hogy munkásságukkal ne alakítanák folyamatosan azt, ami új-zélandi irodalomként elgondolható. A „TMI-iskola” sok tekintetben könnyen elgondolható egy olyan országban, amilyen az Egyesült Államok, hiszen ott nagy hagyománnyal bír a „vallomásosság” – a költeménynek az az ismerős fajtája, amely William Carlos Williams lesújtó megfogalmazása szerint a „tapasztalat nyers, pszichoanalitikus okádékát” követi[28] –, nem beszélve az avantgárd zendülésének, bukásának és intézményesülésének zavartalan körforgásáról. Sokkal meglepőbb és pezsdítőbb ezt a költészetet azon a – C. K. Stead[29] jelzőivel – „zord és zárkózott” Új-Zélandon olvasni, amelynek poétikai újítóit, miként azt Murray Edmond[30] megfogalmazta, gyakran „egy mélyen megalkuvó és monokulturális gyarmati társadalom parvenüiként” utasították el. Ha létezett is korábban az új-zélandi költészetben expresszionizmus és pszichoszexuális kicsapongás, azt mondhatjuk, hogy annak az intenzitása és öntudatossága, ahogyan ezeket a témákat a kortárs művekben kezelik, valamint az, hogy a kulturális hatalomért és láthatóságért vívott küzdelemben ezeket fegyverként alkalmazzák, újszerű fejleménye irodalomtörténetünknek, és jogosan ünneplik őket eredetiségükért.

 

*

 

Ami azt illeti, ezek a versek olvashatók akár az új-zélandi irodalom szokásaival és hagyományaival teljes folytonosságban is; így azonban egyáltalán nem „forradalmiak”, sőt kifejezetten „konzervatívak”, ha figyelembe veszünk bizonyos társadalmi feltételezéseket arról, mit várhatunk az új-zélandi költészettől és az új-zélandi emberektől.

Bízom benne, hogy az olvasó türelme megenged egy rövid kitérőt. 1979-es From Wystan to Carlos: Modern and Modernism in Recent New Zealand Poetry [Wystantól Carlosig: modernség és modernizmus a legújabb új-zélandi költészetben] című esszéjében[31] C. K. Stead meghatározó módon úgy írta le az új-zélandi költészetet, mint ami túllépett azon a „zárt formán”, amelyet a harmincas-negyvenes évek Caxton-generációjának[32] társadalmi realizmusa és metrikai szigorúsága képvisel, és elérte a „nyitott formát”, amelyet Baxter Jerusalem Sonnets [Jeruzsálemi szonettek] című ciklusa fémjelez, amelyet aztán a Freed és az Islands költői[33] teljesítettek ki. Ian Wedde az 1985-ös The Penguin Book of New Zealand Poetry antológia bevezetőjében némiképp eltérő fogalmakkal ugyanezt a narratívát visszhangozza, amikor kifejti, hogy a „hieratikustól” a „démotikusig” tartó történeti ív figyelhető meg,

 

amikor is a „hieratikus” olyan nyelvet jelöl, mely elsajátított, önreferenciális, kódolása választékos, „magas” a társadalmi belépési küszöbe, ami a kulturális és történeti folytonosságra helyezi a hangsúlyt; míg a „démotikus” olyan nyelvet jelöl, amelynek beszélt nyelvi alapjai vannak, adaptálható és felfedezhető a kódolása, és társadalmi belépési küszöbe „alacsonyabb”, befogadóbb, ami a kulturális mobilitást és közvetlenséget hangsúlyozza.

 

Érdemes megfigyelni, hogy a jelenséget elemző mindkét költő-irodalmár a kortárs új-zélandi költészet „beszélt” karakterére fókuszál, talán Baxternek a saját költőgenerációjában felfedezett „irányított, világos beszédritmus” és „a majdnem prózai írástechnika” iránti lelkesedését visszhangozva ezzel. Stead ezt a fordulatot az angol-amerikai modernizmus megkésett befogadásával magyarázza. A költemény új felfogása került forgalomba Ezra Pound, T. S. Eliot és William Carlos Williams példájából tanulva: a költemény inkább „képzeleti aktus”, mint a külső valóság vagy a morális igazság ábrázolásának „vehikuluma”. Ugyanakkor, összhangban Wedde nagyvonalú történeti ívével, Stead elkeni Pound, Eliot és Williams határozottan „hieratikus” ambícióit – például a régi korok mitopoétikájának újrafelfedezését; a vacak tömegtermelés és a középosztály értékeivel szemben a kézművesi elitizmus éltetését; a nyelvi precízió és szigorú ritmika iránti neoklasszicista aggályukat; a formai kísérletező kedvüket – és felnagyítja a „démotikus” hajlamaikat: „az éppen történő élmény iránti nyitottságot” és „a beszélt nyelvre helyezett hangsúlyt”. Az az új-zélandi modernizmus, amit Stead abban üdvözöl, hogy Baxter kései költészetében „megszabadul a mesterséges tapasztalati struktúráktól”, a modernista újítás igen szűk és választékos definícióján alapul.

És mégis, ez az értelmezés alakította ki azt a teoretikus légkört, amelyben az elmúlt évtizedekben az új-zélandi költészet íródik, alátámasztva annak a hitével, hogy a költői újítás szinonimája a lazítás; hogy a progresszív költészet történetileg távolodik a metrikus formakultúrától, távolodik a költői leleménytől, a személytelenségtől és a „magas” kultúrától, és közeledik a köznyelvhez, a megélt tapasztalatokhoz és a közönséghez: élőbeszédszerűségével, hozzáférhetőségével, ismerősségével, valamint „szabadságával”. Nem állítom, hogy ez a gondolkodásmód egyedül az új-zélandi költészet sajátja, de itt különösen elterjedt, és az utóbbi években nem ingatta meg semmilyen ellennarratíva. Ennek könnyű felfedezni a gyakorlati következményeit a költeményekben. Az új-zélandi költészet „prózai”, „anekdotikus” vagy „társalgási” beszédmódja széles körben számon tartott. Gyakran elintézik ezt annyival, hogy csupán „formátlanság” lenne, vagy a kesztyűs kézzel vezetett íróműhelyek szerencsétlen következménye – elhamarkodott következtetések, amelyek figyelmen kívül hagyják, hogy számos költő jelentős elméleti hozadékot vár a költészet és a jobb szó híján „hétköznapi” nyelv közötti távolság lecsökkentésétől. Amikor Iain Sharp 2001-ben az első Best New Zealand Poems[34] bevezetőjét írta, így fogalmazott: „A fesztelen, köznyelvi írásmód illik ahhoz a fajta országhoz, amilyen a miénk.”

Ez az állásfoglalás ugyanakkor az ellenkezőjét is jelenti: a „feszes” és „irodalmi” írásmód nem illik az olyan fajta országhoz, amilyen a miénk. Így aztán újabb keveset elemzett nemzeti fricskát vehetünk szemügyre. Gyakran találkozni az új-zélandi irodalomban a metaköltészet – a költészetről szóló költészet – „démotikus” fajtájával, amely a „hieratikusnak” tekinthető minőségekkel szembeni bizalmatlanságot fejezi ki. Bill Manhire, bár nagy erudíciójú költő, hosszú ideje fricskázza lakonikusan a költői komolyságot, például az alább egészben idézett Költemény a természeti világ ellen című versében.

 

Ó, csillag, megsebesültél,
ó, kicsi fájdalom.

Keljünk fel, és keressünk költészetet.
Gyűljünk össze egy felhőben,

vagy még inkább gyűljünk össze
egy felhőnyi torokban,
vagy madarak torkában.

Ó, csőrök! A költészet hirtelen tükör,
amelyben üres kalickát látok,
a kalickában néhány kődarabot.
Hirtelen behatolok egy kőbe.

Egyszerre kő vagyok
a tükörnek dobva.
Egyszerre szárnyalás vagyok.

És arra gondolok:
Minden éjjel egy költemény,
minden éjjel ez a szörnyű szél.

Minden éjjel belepisálok a szélbe,
ó, kicsi seb, ó, gyógyír.

 

Grandiózus odafordulásával és megszólításával a vers ironikusan arra a poundi nézetre céloz, miszerint a költők „fajunk antennái”, vagy Wallace Stevens humanista ambíciójára, miszerint „A költészet / Meghaladja a zenét […] és az üres mennyek / és a himnuszok helyébe lép”. Manhire vidáman nyesegeti az ilyen fajsúlyos kinyilatkoztatásokat. A költészet inkább olyan, mint a vízhajtó: az egzisztenciális fájdalom sovány, szinte megalázó gyógyírja, de nincs másunk. A World Literature Today-nek írt 2011-es esszéjében Manhire, Sharphoz hasonlóan, a nemzeti alkattal hozza összefüggésbe a költészeti beállítottságot. „Az új-zélandiak egészen pragmatista módon kételkedő népség”, írja, „Szeretnek a legtöbb dologgal, ideértve a verseket is, elszórakozni egy kicsit, hogy rájöjjenek, végül is mire jók”.

A bénító szorongás, hogy a versek talán nem túl sok mindenre jók, megállás nélkül öröklődik az új-zélandi költők generációi között, akik maguk is a nemzeti szuperegóból sugárzó szkepticizmus örökösei. Úgy tűnik, ez csak súlyosbodott az újabb művekben, abban a radikálisan „démotikus” írásmódban, amit eddig TMI-költészetnek neveztem. Nehéz ebben a stílusban olyan költőt találni, aki legalább egyszer ne fejezte volna ki afölötti mélységes szégyenérzetét, feszélyezettségét vagy ellenszenvét, hogy a „költészet” megkülönböztethető más kommunikációs formáktól.

Hera Lindsay Bird legtöbb értelmezője mindeddig átsiklott afölött, hogy a költészet folyamatos provokálása révén akár Manhire közvetlen követőjének is tekinthetjük. A Manhire-féle gyanakvás a költők magasröptű ambícióival szemben Bird írásaiban valamivel élesebben jelenik meg. Különösen olyankor emeli fel a szavát, amikor a költészetet a kulturális elittel hozzák összefüggésbe, vagy amikor a költők a jó ízlés kifinomult bíráinak tekintik magukat. Ebből következik, hogy költeményeit aknákkal és csapdákkal tűzdeli meg az önhitt olvasók ellen, akik, ahogyan fogalmaz, „felelőssé próbálják tenni a művészi kihágásaiért”. Egy lépéssel mindig megelőzi az ítélkezést és a skatulyázást. „Gondolhatod ez a könyv ironikus”, írja, „De számomra mélységesen szentimentális”, ami által erényként definiálja újra azt a minőséget, amit gyakrabban szokás hibának tekinteni.

Bird első kötetének legélesebb poénjai „a költészet-iparnak” szólnak, a költők, kiadók, kritikusok és professzorok összeesküvésének, akik azon konspirálnak, hogy megőrizzék a költészet tekintélyét. A Az apuviccek vége című verse a Keats halott… tiszteletlenségét visszhangozza, ezúttal a középkorú fickók egy jól ismert költészettípusát figurázva ki.

 

néha jönnek az apuviccek és nem bírják a gyűrődést
mennek egyik felvezetéstől a másikig barbecue-szószos kötényükben
csattanóik elfonnyadnak és szétfoszlanak a csillámló lápban
ami a kortárs stand-up
mint hópelyhek a grillen és utánuk csak………kérdések
mint hogy hány nő kell egy viccséma megváltoztatásához???

 

Ezt akár a definíciókat markukban tartó – a költészetet, a jó költészetet stb. meghatározó – férfiak elleni jogos kirohanásként is értelmezhetjük. De ami beindítja Birdöt, nem sokban különbözik attól, ami Manhire-t is zavarba hozza: az akarnok bevezetők, a színpadiasság, a műviség. Persze Bird költeményeit szintén kidolgozott műviség hatja át. Jelenleg ő az új-zélandi költészet egyik legegyértelműbb írótehetsége. És mégis, retorikai kifinomultságát, szemdüllesztő hasonlatait, pszichológiai éleslátását a szatíra zárójelébe helyezi. Verseinek a költői keresettségről szóló folyamatos metakommentárja számottevően eltávolítja saját hagyományos irodalmi eszközeit és szellemességeit azoktól a jámbor „apukáktól”, akiknek kicsit lazítania kéne végre.

Bird legújabb versfüzete, a Pamper Me to Hell and Back (2018) [Kényeztess a pokolig és vissza] hasonló mozzanatokkal él, de hangvétele valamivel sötétebb. A költészetről szóló reflexiói, immár az első kötet sikerének tudatában, arról a szakadékról szólnak, ami aközött tátong, ahogy valaki saját magát és a saját munkáját látja, és ahogy azt mások fogadják, azt járja körül, hogy a nyilvános kitettséggel miként vész el az önkép feletti uralom.

 

Sok beszédet mondok mostanság, mert kiadtam egy könyvet,
És egy könyvnél csak azt szeretik jobban az emberek, amikor a könyvedről beszélsz.
Az emberek nem a könyveket szeretik, hanem a beszédeket […]

Az emberek nem költészetet akarnak hallani, hanem embereket, akik költészetről beszélnek.
Az emberek nem akarnak költészetet hallani, haza akarnak menni, és nem olvasni költészetet, és én is ezt akarom.
A költészet egyetlen célja, hogy legyen egy mező, ahol élve elégetheted magad

(Beszédidő, ford. Bezzeg Kata)

 

E sorok az afeletti frusztrációt közvetítik, hogy a költemény, amint világra jön, megszűnik kizárólag vagy elsősorban az alkotó létfontosságú ténykedése lenni, és műalkotássá válik, közkinccsé, amelynek a jelentőségéről végső soron a szeszélyes közönség mond ítéletet, bármikor előnyben részesítve a konkretizáló értelmezést az önkifejezés szabadságával szemben. „A vers soha nem lehet szorítókötés”, folytatódik a vers, „Hagynod kell folyni a vért, ahová csak akar”. Hogy ez a kritikus párbeszéd fontos lehet a művészet és a kultúra dialektikus, történeti élete szempontjából, úgy tűnik, nem igazán nyűgözi le Birdöt, aki egy másik versét oda futtatja ki, hogy „ki mondta, hogy a jó művészet volt a cél” (Elvesztegetem az életem, ford. Száva Csanád).

Hasonló érzések visszhangoznak más kortárs versekben. A People from the Pit Stand Up (2018) [Emberek a Pit Stand Upról] című debütáló kötetében Sam Duckor-Jones[35] is a költészet kevélységét parodizálja.

 

A tegnap esti partin valaki azt mondta

& a fűszálak a tudod te tudod kitől
amire W mondta hogy WW & mind berúgtunk & felolvastunk

eléggé burzsi volt & bírtam
Szóval ó de menő akkor én most költő vagyok

Írtam a gyepről
fűről […]

…a molylepkéktől & a szerelemtől & a veszteségtől eltekintve
a gyep az olyan dolognak tűnik

ami a komoly költőknek való

 

Duckor-Jones osztozik abban Birddel, hogy a kanonikus szerzők olvasása feletti öntetszelgés munkahelyi ártalom, ám megvetendő. „Éppen egy feminista verset próbáltam írni, amikor felbukkantál / ginnel és chipsszel és valami filmmel”, kezdődik Hannah Mettner verse, mely arról a nyomásról,  arról a teljesen mesterkélt, kényszerű, az írást teljesen ellehetetlenítő tehertételről szól, hogy a nőknek át kéne politizálniuk a verseiket. Ahogy azt a költemény humorosan felfedi, úgy lehet verset írni, ha elfordulunk az ilyen igényektől, és a kéznél lévőhöz, az ismerőshöz nyúlunk (így aztán a beszélő és a barátja megnézi, majd megvitatja a Firefly című sorozatot). Chris Tse pedig így viccelődik: „Művészies férfiak álldogálnak a motivációikkal és a divatos / arcszőrzetükkel”. Fontoskodásuk csökkenő árfolyamában látja meg a komikumot.

 

Ez itt a költő elmaszkírozva
itt rocksztár
itt helyi híresség

ebben a darabban:
rögbijátékos
heteró férfi
keresztülvág a tumultuson
igyekszik pontot szerezni
míg a tömeg azt skandálja
KÖL-TŐ! KÖL-TŐ!

 

Ezt olvasva nem tudom nem felidézni John Key[36] új-zélandi irodalomra tett hírhedt megjegyzését. „Bár irodalmi hőseink sosem fognak maguknak akkora dicsőséget és tiszteletet kivívni, mint a rögbiválogatottunk”, mondta, „azért szükségünk van ösztönző példaképekre”.

Van valami csodálnivaló azokban a költőkben, akik humorérzékükkel szembeszállnak saját hiábavalóságukkal. Ahogyan azt az amerikai Ben Lerner is megírta, „a költészet utálata” történetileg elválaszthatatlan a versírástól. Lerner érvelése szerint a költészet mindig is a saját kudarcára és hatástalanságára hangolt művészeti forma volt.[37] Ennek ellenére a fenti versekben mégiscsak érzékelek némi tiszteletet a Key kijelentéséből is sugárzó nemzeti esszencializmus irányába: hogy olvasottnak lenni, kidolgozni egy ambiciózus művészi víziót, elsajátítani egy sajátosan „költői” ékesszólást – nehezen elképzelhető kiwi jellemvonások. Az ilyen előítéletek talán nem meglepők egy konzervatív politikus szájából, ám annál lehangolóbb, amikor a költők is erre játszanak rá.

Amiről beszélek, nem annyira a költészet „utálata”, mint inkább sértettsége, a kortárs új-zélandi szerzők ugyanis határozottan azt érzik, hogy a kultúrában általában véve nincsenek megbecsülve, s nem azért, mert ezzel a kultúrával valami baj lenne, hanem maguk miatt. Ha helyben elfogadottá kívánjuk tenni a költészetet, ne nagyon nézzen ki „költészetnek”. Ha mégis, hát legalábbis hódoljon be annak a népszerű gondolkodásmódnak, miszerint a költők gyakran sznobok és öntetszelgők, magukkal vannak elfoglalva és teljesen más világban élnek, mint a normális emberek. A hangvételbeli és a témaválasztásbeli újításaik ellenére azt gondolom, a TMI költői nem tudták elkerülni, hogy ne hódoljanak be ennek a meglehetősen provinciális és populista mintának. Jóllehet a költői nagyzás ellen intézett csipkelődéseik ártalmatlannak is tekinthetők, sőt akár egészséges önkritikának is. De amikor teljes jelentéktelenségünkre hivatkozva csökkentik az oktatás minden szintjén a művészetek támogatását, amikor az új-zélandi „kritikus gondolkodás” ingatag helyzete számos gondterhelt esszé témájává válik, amikor az anti-intellektualizmus meghatározó erő a fojtogató politikai nézetkülönbségekben, attól tartok, ezek a viccek inkább automatikusan és átgondolatlanul behódolnak a cinizmus egy veszélyes fajtájának.

Azt gondolom, a TMI költői a jövőben ezzel a kihívással állnak szemben, ha el akarják kerülni, hogy írásmódjuk egy elnyomó status quo rövid életű stílusává csontosodjon. Egy valódi határátlépő és forradalmi költészet talán nem éppen azzal a kötelező közönnyel és tolakodó artikulálatlansággal szegülne szembe, amit számos politikus és írástudó a kiwiség lényegeként tálal elénk?

 

Mohácsi Balázs

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.

 

[1] TMI: a túlzó kitárulkozást jelző angol betűszó, „too much information”, tehát ’túl sok információ’. Meghagytam az eredeti formájában, mivel magyar megfelelője nincs, ugyanakkor a fiatalabb, angolul tudó generációk nyelvében jelen van a chatnyelvből is ismerős rövidítés. Aotearoa: Új-Zéland maori neve. (A lábjegyzetek mindvégig tőlem származnak – M. B.)

[2] James Keir Baxter (1926–1972) – költő, drámaíró, a modern új-zélandi irodalom egyik legismertebb és, mivel súlyos alkoholizmusából kigyógyulva katolicizált, majd pedig kommunát is alapított, az egyik legellentmondásosabb figurája, aki ugyanakkor aktivizmusával sokat tett a maori kultúra megőrzéséért.

[3] Az idézet Baxter Recent Trends in New Zealand Poetry című 1951-es esszéjéből származik.

[4] A szövegben található versidézetek fordításai, hacsak másként nem jelzem, tőlem származnak.

[5] Bill Manhire (1946) – költő, író, egyetemi oktató. Az egyetemi kreatívírás-oktatás új-zélandi meghonosítója. Az elmúlt fél évszázad új-zélandi költészetének egyik legfontosabb figurája.

[6] A szerző itt a prózával a verstani értelemben vett verset (verse), tehát a kötött formájú költeményt állítja szembe.

[7] Színes programkínálattal rendelkező közösségi tér Wellingtonban.

[8] Pip Adam – új-zélandi író, kritikus, kreatívírás-tanár. Kötetei: Everything We Hoped For (novellák, 2010); I’m Working On A Building (regény, 2013); The New Animals (regény, 2017); Nothing To See (regény, 2020)

[9] Tayi Tibble (1995) – új-zélandi költő. Kötetei: Poūkahangatus (versek, 2018); Rangikura (versek, 2021).

[10] Freya Daly Sadgrove – új-zélandi költő, előadó. Kötete: Head Girl (versek, 2020).

[11] Hannah Mettner – új-zélandi költő, a Sweet Mammalian online folyóirat egyik alapítója.

[12] Jackson Nieuwland – új-zélandi költő. Kötete: I Am a Human Being (versek, 2020).

[13] Courtney Sina Meredith (1986) – új-zélandi költő, író, drámaíró. Kötetei: Brown Girls in Bright Red Lipstick (versek, 2012); Tail of the Taniwha (novellák, 2016); Burst Kisses on the Actual Wind (versek, 2021)

[14] essa may ranapiri – új-zélandi költő. Kötete: Ransack (2019).

[15] Chris Tse (1982) – új-zélandi költő, író. Kötetei: How to be Dead in a Year of Snakes (versek, 2014); He’s So MASC (versek, 2018)

[16] lefordíthatatlan szójáték: az anyanyelvi olvasó számára valószínűleg egyértelmű, hogy a MASC a masculine [maszkulin, férfias – sőt, akár macsó] szó rövidítése, míg ez magyarul nyilván nem igaz a MASZK szavunkra.

[17] Új-Zéland északi szigetének északnyugati régiója.

[18] pā (maori): falu, teraszokkal és sáncokkal erődített helység. Új-Zéland északi szigetén, a Taupói-tótól északra több mint 5000 pāt tártak fel. Hasonló erődítmények találhatók más csendes-óceáni szigeteken is, például Fidzsin, Tongán.

[19] A mondat idézet a Pocahontas Colors of the Wind című betétdalából (magyarul Ezer színnel száll a szél). Eredetiben úgy szól, „Have you ever heard a wolf cry to the blue corn moon?” A magyar fordításban elsikkad a „blue corn moon” szintagma. Az eredetiben ez akár a kulturális kisajátítás érdekes eseteként is szemlélhető, mivel a dalszövegíró, Stephen Schwartz indián költészetet olvasva találkozott az „I will come to you in the moon of green corn” [Eljövök hozzád a zöld kukorica holdjában] verssorral, s ezt alakította át „a kék kukorica holdjává”. A Pocahontas sikere nyomán sokan azt hitték, ez létező idióma az amerikai őslakosok között, holott a dalszövegíró költői leleménye.

[20] ngata: az új-zélandi dollár (NZD) ötvenes bankója, amin Āpirana Ngata (1874–1950) maori politikus arcképe látható. 50 NZD kb. 10000 Ft.

[21] Jenny Bornholdt (1960) Új-Zéland koszorús költője 2005 és 2007 között, hét verseskötet szerzője.

[22] Tusiata Avia (1966) új-zélandi költő, ifjúsági szerző, négy verseskötetet jegyez.

[23] Ashleigh Young (1983) új-zélandi költő, esszéista, szerkesztő, két esszé- és három verseskötet szerzője.

[24] John Newton (1959) új-zélandi költő, író, irodalmár, zenész. Három verseskötet, egy regény és három értekező mű szerzője.

[25] Talán érdekes lehet, hogy hasonló generációs tendenciák a magyar kortárs költészetet is jellemzik. Legalábbis Lapis József és jómagam így gondoljuk. Lásd bővebben: http://www.muut.hu/archivum/30890

[26] Chelsey Minnis (1970) ötkötetes amerikai költő. A gurlesque fogalmát Arielle Greenberg (1972) amerikai költő, irodalmár találta ki. A „görleszk” úgy szól a legérzékenyebb témákról, hogy az éles üzenetek és megfogalmazások helyett a furfangos gúnyolódást tünteti ki. Elméletileg a karnevaleszk, a burleszk, a groteszk, valamint a harmadik hullámos feminizmus kilencvenes évekbeli, punk/grunge színtéren megjelenő irányának, a Riot Grrrl mozgalomnak a fúziós találkozása. A feminizmusnak afféle avantgárd, feketegiccses válfaja, amely Greenberg szerint a kora kétezres évek feminista költészetét jellemezte tendenciaszerűen.

[27] Az új-zélandiak beceneve az országban őshonos, nemzeti szimbólummá vált madárfaj, a kivi után.

[28] William Carlos Williams: Vs., Touchstone: The Creative Literary Monthly, 1948. január, 2–7.

[29] Christian Karlson Stead (1932) nemzetközi hírű új-zélandi író, költő, irodalmár. Magyarul: Júdás volt a nevem (regény) [ford. Bajsz Márton], Ringier, Bp., 2007, illetve Tisztelet a hősnek (novella) [ford. Valkay Sarolta], in: Égtájak 1968. Öt világrész elbeszélései [szerk. Karig Sára–Osztovits Levente], Európa, Bp., 1968, 485–509.

[30] Murray Edmond (1949) új-zélandi költő, drámaíró, szerkesztő, irodalmár.

[31] A cím Wystan Hugh Audenre és William Carlos Williamsre utal.

[32] Allen Curnow, Charles Brasch, Denis Glover és A. R. D. Fairburn, akik a Caxton Kiadónál kezdték a pályájukat a harmincas években. Nemcsak ugyanannak a kiadónak voltak szerzői, de barátok voltak, és fiatal felnőtt koruk közös tapasztalata volt a nagy gazdasági világválság, emellett a négyből hárman erősen kötődtek a déli sziget tájaihoz. Ideológiailag leginkább az Allen Curnow által kifejtett kulturális nacionalista gondolatvilághoz, az irodalmi nacionalizmushoz vonzódtak, miszerint a legfontosabb téma és a szerző egyetlen igazi közönsége otthon található, ebből kifolyólag az irodalomnak kulcsszerepe van az új-zélandiság meghatározásában.

[33] A Freed (teljes nevén: The word is freed) az aucklandi egyetem folyóirata volt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Az Islands negyedéves periodikum, amelyet 1972-ben alapítottak. A hetvenes évek generációját az amerikai költői hatások éppúgy jellemzik, mint a késő hatvanas évek szexuális és „kémiai” felszabadulása, a vietnámi háború ellenzése, a televízió, a rockzene és az amerikai ellenkultúra befolyása. A generáció jeles képviselői mások mellett Ian Wedde, Bill Manhire, Sam Hunt, Murray Edmond. Jóllehet indulásakor igen maszkulin volt a generáció, a hetvenes évek második felében több jelentős nő költő csatlakozott az áramlathoz: Fiona Kidman, Lauris Edmond, Elizabeth Smither, valamint Cilla McQueen.

[34] Lényegében a Szép versekhez hasonló éves szemle-antológia.

[35] Sam Duckor-Jones (1982) új-zélandi szobrász, költő, művész. Két verseskötet szerzője.

[36] John Key (1961) konzervatív politikus, 2008 és 2016 között Új-Zéland miniszterelnöke.

[37] Vö. Ben Lerner: A költészet utálata. Forrás, 2019/7–8, 126–160.