Szabó Mihály István műfordítókat kérdezett meg az idegennyelvű irodalmak tolmácsolhatóságáról, a műfordítás műhelytitkairól, a kortárs fordítói trendekről. A négyrészes interjúsorozat második darabjában Hetényi Zsuzsával beszélgetett.

 

Szabó Mihály István: Mit gondol a versfordításról?

Hetényi Zsuzsa: Verset csak költő fordíthat. Péter Mihály egy cikkben azt írja, háromféleképpen lehet a verset fordítani: van a költő, van, aki mesterségszerűen csak fordít, és van az elemző irodalomtörténész. Ez háromféle viszony a fordítandó vershez. A költőre példa Ady, aki átírta a Baudelaire-verseket – tudjuk róluk, hogy alapjában Ady-művek, amelyeket Baudelaire gondolatai ihlettek. Ez egy becsületes rendszer. De amint fordításnak írjuk le, egy laikus nem fog abba belegondolni, hogy egy verset nem lehet lefordítani. Reménytelennek tartom, nagyon merész vállalkozásnak: a szótagok, a forma, a lexika, a rímhelyzet, az anafora… Mi marad akkor?

SzMI: Orosz mellett angolból is sokat fordított. Van-e meghatározó különbség az angol és az orosz magyarra fordítása között?

HZs: Az oroszban otthon vagyok, az angol későbbi, tanult nyelv számomra, kevésbé érzem. Oroszban több technikát ismerek. Az angolban a lexika könnyebb, a szintaxis sokkal nehezebb. Az angolban a beszélt nyelvhez jobban közelít az irodalmi nyelv (ez még Joyce és Nabokov összehasonlításában is kiderül), ezért olyan, kontextustól függő tartalom lehet benne, amit nehezebb átadni.

SzMI: Szépirodalom mellett szakirodalmat is fordított. Lát-e különbséget a műfordítás és a szakszövegek fordítása között?

HZs: Abszolút, egészen más a kettő. A szakszövegeknél nekem nincs szükségem a képi látásra. A szakfordítás egy egészen más módszer, a fordítónak nem kell meglátni a képeket, a képrendszert, a hősöket, a szituációba beleélni magát. Műfordításnál megalkot egy saját képet, és a saját fejéből fogja fordítani a közlést, nem szó szerint. A szakszöveg átültetése pedig csak intellektuális tevékenység. Más a mechanizmus, amely a fejemben zajlik. A technikák is. Szakfordításnál nem művészeti lelkiállapotban vagyok, hanem mesterségszerűben.

SzMI: Danyiil Harmsz Esetek c. műve a maga abszurd, groteszk világával, szójátékaival és humorával milyen speciális fordítói kihívások elé állította?

HZs: Indulatszavak, határozószavak, jelentés nélküli, szótáron kívüli szavak okoztak nehézséget – tapasztaltam, hogy a tanítványaim nem is értik ezeket, mert nem voltak olyan szituációban. Pl. az angol „oops” magyarul „hopplá”, de a nyögésekre csak a „jaj” van, míg az oroszban az „oj” vagy az „aj” egészen mást jelent – azzal mit lehet csinálni? Kijön valaki az üzletből és a jégen hasra esik – mit mond egy magyar ember? Gyakorlatilag el kellett dugni a szöveget, hogy megtaláljam azt a megoldást, ami vicces is lesz. Vagy: az egyik novella címe az, hogy „Tyuk”. Ez egy hangutánzó szó, de magyarul tyúkot jelent, el kell vetni. Azt a hangot jelenti, amikor a fejsze lecsap a fára. Van magyarul ilyen? Nincs. Azt hiszem, három magyar fordítása is van, én puffnak fordítottam végül. Kevésbé vicces, mint a tyuk – kompromisszum volt.

SzMI: Ráadásul a hallgatókkal fordította ezt a kötetet, legalábbis az ő ötleteiket is fölhasználva.

HZs: Három-négyet fordítottunk egy félév alatt. Csodálkoztak, hogy egy tíz soros rövid szöveg, nincs benne semmi metafora, rímek stb., mégis rengeteg ideig tartott a látszólag egyszerű szöveg fordítása. Szinte nehezebb, mint a folyamatos, megcsinált szöveget, ahol látom, hogy milyen irányba menjek.

SzMI: Volt-e olyan szöveg, amelynek lefordítása valamilyen okból különösen nagy kihívást jelentett?

HZs: Szorokin Tellúria c. könyve – nem én fordítottam – érdekes példa. Szorokin ebben 50 fejezetet 50 különböző stílusban írt. Tiszta stilizáció a 16. századi orosz nyelvtől a nem létező nyelvekig. Megcsinálta egy fiatal fordító, és mindegyikhez talált egy olyan másik stílust, amit meg tudott csinálni. Volt egy orosz szakértője ugyan, aki segített. A német fordításon viszont most nyolc ember dolgozik. Egy ember nem tud ötvenfelé szakadni.

SzMI: Az orosz/szovjet gondolkodás, kultúra sajátosságait nehéz-e átvinni a magyar szövegbe?

HZs: A reáliáktól kezdve sok mindent, igen. A hallgatóimmal vettünk egy lefordított orosz szöveget, és nem jöttek rá a balta szóból, hogy Raszkolnyikovra kell gondolni. Míg ha valaki Oroszországban meglátja ezt a szót, a legegyszerűbb ember is, rögtön ez ugrik be neki. Vagy például a Péter név adott esetben nekik nem Péter apostolra, hanem Nagy Péterre utal. Ezek kulturális reáliák. Ezért nehéz egyetemen fordítókat képezni: a végzős hallgatók hiába ismerik a nyelvet, nincs meg mögötte a kulturális tudásuk. De ez még egy anyanyelvi orosszal is előfordulhat, aki fiatal.

SzMI: Alkalmasint szükséges-e magyarázva fordítani?

HZs: A Műfordítói Műhelyben az egyik szövegben feltűnt a Komszomol szó – az orosz KISZ. Senki nem tudta, mi az. Aztán a druzsina, ami olyan, mint a munkásőrség, csak fiatalokból. Az első mondatban három szót nem értettek a hallgatók. Azt javasolták, lábjegyzettel oldjuk meg, mert ők szívesen olvasnak magyarázatot az oldal alján. A kiadók viszont nagyon irtják az ilyesmit. Az Európa akkor enged lábjegyzetet, ha például az orosz szövegben van egy francia mondat. De pl. ha Nabokov az eredetiben ezt nem fordítja, akkor a magyarban következetlen, ha ezt lefordítják. Igaz, ha nem tud az olvasó franciául, csak annyit lát, hogy egy francia mondat van ott. Mint az eredetiben.

 

SzMI: Foglalkozott bibliafordításokkal. A Biblia fordítására mennyire vonatkoznak speciális szabályok egy szépirodalmi szöveghez képest? Különbözik-e Ön szerint a szent(nek tekintett) szövegek fordítása az irodalmi jellegűektől?

HZs: Én nem azt mondom, hogy szent. Nekem ez a szöveg nem egy Isten által kezünkbe adott írás – ami semmit nem von le az értékéből. Hogy tekinthetjük szent iratnak, ha tudjuk, hogy több nyelven írták: arámi, óhéber, görög…? És hányan olvasták latinul évszázadokon keresztül! Aki nem úgy gondolja, hogy ezt az emberek évszázadokon keresztül állították össze abban a hitben, hogy valami maradandót alkotnak, az nem is tudom, tudja-e fordítani. Ha Isten szava lenne, akkor nem lehetne és nem is kellene lefordítani – akkor az úgy van, ahogy van. Ezt tiszteletben kell tartani, amikor az ember a szöveget elemzi.

A héber szövegben a betűknek jelentése van. A dálet szóban van egy d, egy l és egy t (ugye csak mássalhangzók vannak), és mindhárom betűnek hihetetlen képi jelentése is van. Az „l” (lámed) az egyetlen betű, amely felnyúlik a sorból. Hasonló, mint az angolban az „I”. Ha van egy novella, amelyben hússzor szerepel az „I”, az olyan, mintha tele lenne felkiáltójellel. Vizuális hatása van. Ugyanígy a héberben: megy a kvadrát írás, és az l-nek kilóg a teteje. Hogy hányszor van ott, az egy képi élmény – hogyan tudom ezt lefordítani? A magyar szövegben kilóg a h, a k, az l, lefelé pedig a p stb. Akkor tulajdonképpen nem lehetne hozzányúlni sem. A bibliai szövegben minden szónak, betűnek, elrendezésnek, szótagszámnak jelentése van. Van egy háromsoros mondat, ahol mindegyik betű számértéke a sorokban összeadva az Isten nevének a számát adja ki. Fordítható ez? A Biblia nyelvét tanulmányozni érdemes, azon minden fordítás csak ronthatott. Végül is minden fordítás szövegrongálás, mondhatnám Levinas után szabadon.

SzMI: Ott van még a fordíthatatlanság kérdése: Jakobson például az irodalmi fordítás lehetetlenségéről beszél. A gyakorlat nyilván ennek ellenkezőjét mutatja – Ön szerint mégis mennyire adhatja vissza egy fordítás az eredeti szöveget annak minden aspektusában? Vagy szükségképpen egyes elemei jelennek meg hangsúlyosabban a fordításban, míg más tulajdonságai elvesznek, átalakulnak?

HZs: Egy történettel válaszolnék. Csináltak egyszer egy összeállítást a fordításról a rádióban, telefonos interjúkkal. Mások mellett Lator Lászlót is javasoltam. Sorrendben velem csinálták az első interjút telefonon, előre, a többieket csak utólag hallgattam meg. Azzal kezdtem, amit most is tudok válaszolni a kérdésre, hogy a műfordítás egy heroikus kudarc. A kihívás óriási, az ember hősként indul neki, hogy megküzdjön a nagy Leviatánnal, akit nem lehet legyőzni, tehát szükségszerűen kudarc lesz a vége, mégis megpróbálom a lehető legpontosabban és legjobban: úgy, hogy (nekem ez a jelmondatom) ugyanúgy lehessen elemezni a fordítást, mint az eredetit. Ez nagyon nagy kihívás. Elmondom tehát ezt, hogy a fordítás heroikus kudarc. A műsor végén Lator azzal kezdi a mondókáját, hogy Hetényi Zsuzsának nincs igaza… Ajaj, mondtam magamban. Tovább beszélt, és az utolsó mondata az volt, hogy a műfordítás tulajdonképpen lehetetlen. Végül is tehát igazat adott nekem. De ez paradoxon, nem könnyen vállalható.

SzMI: Van-e arra példa, hogy a fordítás során „elvész” valami, ami az eredetiben benne volt?

HZs: Van tizennyolc Nabokov-regény, amelyekben vannak állandóan visszatérő motívumok, és nem sikerült megoldaniuk a szerkesztőknek, hogy ezeket mindig ugyanazokkal a szavakkal adják vissza. Még két egymás utáni oldalon sem, hogy ugyanazt a szót ugyanazzal a szóval fordítsuk, például a jegenye, a nyárfa és a topolya. Akkor ez elveszett az olvasó számára. Hogy én mit hagyok elveszni? Nekem nagyon fontosak a fonetikai játékok. Ha egy író gondot fordít arra, hogy költészeti elemeket tegyen a prózájába, akkor az egy formateremtő elv. Akkor azokat ott visszaadom, ha ott nem lehet, máshol kompenzálom. Én betűket is elemzek például. Nabokov az egyik legelső novellájában érzékelteti, hogy mit gondol az „o” betűről, és ez végigmegy a művön, sőt, műveken. Ezt meg kellett tartani. Ez egyébként lehetséges. Magyarul egy helyütt például szinte jobban jön át egy csupa „o”-s mondat, mint az eredetiben.

A szavaknak külön világa van. A Bűn és bűnhődésben magyarul a balta vagy a fejsze szót használják a gyilkos fegyverre? Ha van egy új szöveg, ahol előjön a balta (mint említettem), akkor ennek utána kell nézni (ami nem olyan egyszerű, mivel már négy fordítás van, és most készül az ötödik), és azzal a szóval kell fordítani, hogy a magyar olvasóban is létrejöhessen az asszociáció. Ilyen elvek vezényelnek. A szónak van egy aurája, amelyet az összes eddigi használata létrehozott, és ha ezt nem tudja valaki, hiába ismeri a szótári jelentését.

Vagy: Nabokov egyik regényében szerepel az a szó, hogy metempszichózis. Az ilyen szavakat nem szeretik a magyar olvasók. Felmerült, hogy ezt egyszerűbben, lélekvándorlásnak vagy átváltozásnak kéne fordítani. Az is lenne, ha nem találtam volna meg, hogy Joyce Ulyssesében az egyik jelenetben ezen a szón rágódik Bloom és Polly. Ugyanazok a mítoszi képek jönnek be aztán, mint Nabokovnál. Következésképp ez egy utalás, egy átvétel. Csak a metempszichózis maradhat tehát.

Én fordítottam Nabokov regényét, amelynek az orosz címe Hőstett, és ő maga úgy fordította angolra: Glory. Ez köszönőviszonyban sincs az eredetivel – elvileg. Volt nyolc verzióm. Lehet vajon „Dicsőség”? Akadhat egy keresztény olvasó, aki a várt vallási tartalom helyett szexuális leírásokat talál… Kidobva. Legyen „Hőstett”? Nem lehet, mert az angolból fordítunk, és szerződés kötelez. (Illetve ilyen címmel én például nem vennék meg egy regényt.) Lehetne még „Glória”. Az már pláne vallásos. Innen is látszik, a szavaknak milyen aurája van. A regényben alapvető motívum a fény – végül Tündöklés lett. Ez nem csak vevőcsalogatóbb, pontosabb is.

SzMI: Nem rejti-e magában azt a veszélyt az értelmező fordítás, hogy a fordító értelmezését kénytelen átvenni a célnyelvi olvasó is?

HZs: Sarkalatos pont ezzel kapcsolatban az idézetek fordítása. Nabokov például a Lolita első fejezetébe betett egy Poe-idézetet az angolban, és biztos benne, hogy az angol olvasó majd felismeri. Amikor oroszra fordítja, ebben már nem lehet biztos, ezért beteszi, hogy „ahogy Edgar Poe mondta”, mert az oroszoknak ez nem egyértelmű. Ugyanez fordítva: amikor Puskint idéz az angoloknak, akkor beteszi, hogy „mondta Puskin”, az oroszok meg úgyis tudják. Kell tudni, mi várható el az olvasótól és mi nem.

SzMI: Látszik-e a fordításain, hogy Ön készítette, rajta hagyja-e a kéznyomát, vagy törekszik „láthatatlan” maradni?

HZs: Módszerben talán lehet látni a fordításomon, hogy az enyém. Mondták már, hogy túl szorosan próbálom követni a szöveget, szorosabban, mint a magyar sztenderd.

SzMI: Mikor rugaszkodott el saját, önmagával szemben támasztott elvárásaitól és miért?

HZs: Párszor, amikor megpróbáltam verset fordítani. Jevtusenkónak van egy szójátékokra alapuló verse – az egész életrajzát elmondja falunevekben, és ezt meg kellett valahogy oldani. (Érdekes, ennek a címe is Átváltozás.) Máskor is kell kompromisszumot kötni, ilyen az angol he–she probléma is. Vagy például, hogy az oroszban van nőnemű és hímnemű főnév, és ennek nagyon fontos szerepe van egy szövegben (például egy éjszaka leírása Babelnél csupa nőnemű szóval – éj, lepedő, liliom, nedvesség – nagyon erotikus). Meg lehet próbálni olyan szavakat használni, amelyhez a magyarban is női vagy férfi konnotációk kapcsolódnak, mint például (anya)föld. De sosem lesz ugyanaz a hatású magyar szöveg.

SzMI: Nem kérdezem meg, lehetséges-e a műfordításképzés, hiszen ha nemleges válasza lenne erre a kérdésre, nyilván nem vezetne húsz éve műfordító műhelyt. Mégis érdekel, mennyiben tartja taníthatónak a műfordítást, milyen szintig tanulható ez a szakma? (Szakma-e vagy „művészet” inkább?)

HZs: Ezt a módszert lehet tanítani: közel maradni a szöveghez, értelmezni, mindent átvinni, ismerni a kultúrát… A műfordítás olyan értelemben szakma, hogy ha tudsz művet elemezni, akkor már társa vagy a szerzőnek. Kell tehetség is hozzá: magyarul nagyon jól kell tudni. Műfordítást azáltal lehet megtanulni, hogy nagyon sokat gyakorolja az ember.

SzMI: És a gyakorlat mellett a műfordítás-oktatásban mekkora szerepet kaphat a műfordítás elmélete?

HZs: Az elmélet nekem abban segít, hogyan beszéljek a munkámról, de magában a fordításban közvetlenül nem nagyon. Egy hasonlattal: ha le kellene írnom, hogyan lépek, lehet, hogy elesnék. De ha egy jógatanár megtanít rá, hogyan tudatosítsam a mozgásomat, szebben és egészségesebben, és talán könnyebben fogok lépni. De nem azért, mert minden lépésnél csak erre fogok gondolni.

SzMI: Hogyan látja a mai műfordítói gyakorlatot, vannak-e egy irányba mutató tendenciák? Mi róluk a véleménye?

HZs: Azt látom, hogy sok olvasóbaráttá érdekesített szöveget csinálnak, ami a tartalom elsikkadásával jár. Mondok egy példát: van Nabokovnak A Luzsin-védelem című regénye, amelyet angolra úgy fordított, hogy „The Defense”. Korábban Végzetes végjáték címmel jelent meg magyarul. Most már szerencsére A Luzsin-védelem lett a cím. Ez fontos, mert benne van a többértelműség, hogy utalhat a sakkmódszerre és a kétféle védekezésre, amit az angol mutat: védekezhet maga Luzsin, de lehet, hogy őt védi valami.

SzMI: Vannak-e olyan fix szabályok, amelyeket fordítás közben követni szokott?

HZs: Először elolvassuk az egészet. Ismerjük az egész művet, utána olvasunk a szerzőnek, a kornak, elemezzük a művet – kell látni a kulcsszavakat, hogy azokat ugyanúgy fordítsuk az ismétléseknél. Az első fejezetet legjobb kidobni és újracsinálni, mert mire az ember belejön, már másképp csinálja. Miután végeztünk, pihentessük legalább egy hónapot. Nézzük össze az eredetivel, pihentessük még egy hónapot, aztán csak magyarság szempontjából nézzük át.

SzMI: Vannak-e objektív mércék a „jó”, „hű” fordítás mérésére? Melyek ezek?

HZs: Az elemezhetőség – a domináns motívumok megvannak, következetesek, jól vannak fordítva. Magyarul van.

SzMI: Sokszor felmerül az újrafordítás szükségességének kérdése, mit gondol erről? Létezik-e tökéletes fordítás, vagy idővel minden szükségképp elavul?

HZs: Nincs tökéletes fordítás. Az újrafordítás ezért is fontos. Nádasdy újrafordításai például ajándékok a magyar kultúrának.