Krusovszky Dénes: Kezdjük egy bemelegítő kérdéssel. Habár pár éve megjelent magyarul egy négyszáz oldalas kortárs horvát költészeti antológia (A káosz vigasza, Jelenkor, 2009), s ez már a negyedik a sorban, a magyar versolvasó közönség valószínűleg kevés élő horvát költőt tudna hirtelen felsorolni. Mondj nekünk kérlek három olyan horvát költőt, akit szerinted mindenképpen érdemes lenne olvasni (rajtad kívül, persze), és azt is mondd meg, miért.

Marko Pogačar: A káosz vigasza, melyet tíz évvel ezelőtt állított össze barátom és kollégám, a Quorum folyóirat szerkesztője, Miroslav Mićanović, úgy tűnik eléggé releváns, ha bizonyos értelemben túlságosan engedékeny is. A horvát líra idősebb és a középgenerációs kulcsfigurái mindenképpen megtalálhatóak benne, ám bizonyos nevek talán túl nagy mértékben is. Ugyanakkor az feldolgozott időben már aktív fiatal korosztályból hiányzik mondjuk Dorta Jagić és Ana Brnardić. A személyes kedvencekből mindenképpen kiemelném Danijel Dragojevićtyet, Slavko Mihalićtyet, Branko Malešt, Anka Žagart, Delimir Rešickit, Ivica Prtenjačat. Mindegyikük a horvát líra lényeges fejezetét jegyzi, s azért emelem ki őket, mert e korpusz olvasatában nekem fontosak voltak, s még mindig azok, ahogyan általában a lírában való szerepemet is meghatározták. Hasonló módon közel állnak hozzám és fontosak számomra Tomaž Šalamun, Vasko Popa, Edvard Kocbek, Novica Tadić, Dane Zajc, Bogomil Đuzel, Tolnai…

KD: Te 1984-es vagy, tehát még Jugoszláviában születtél, a háború idején voltál kisfiú, és a független Horvátországban lettél felnőtt. Ez így egy elég erős generációs felütésnek tűnik, de valóban ilyen fontos ez a háttér, vagy te személy szerint el tudsz/akarsz rugaszkodni ettől?

MP: Számomra ez fontos tényező. Az episztemológiai törés, a tranzíció és a kapitalizmus restaurációjának korában való felcseperedés lényegesen meghatározta a szociális és a politikai habitusomat. A nemzeti címkék semmit sem jelentek számomra, ám ha rákényszerülök az önmeghatározásra, akkor szívem és racionális belátásom – tehát nem az útlevelem – alapján az egyfajta jugoszláv identitás lesz.  Ezt akkor választottam, amikor már semmi sem volt magától értetődő. Nem pusztán azért, mert egy ún. vegyes házasságból származom, s egy katonatiszt gyermekeként ateista vagyok – különben sem tudnám hová sorolni magam a vércsoportok orgiájában –, hanem azért, mert számomra Jugoszlávia eszméje valami olyasmit jelent, ami mellett ma is ki tudok állni. Ez pedig ellentétes az utód nemzetállamok terhelt ideolgiájával, amely legtöbbször pusztán nyomorult feudalizmust és mocskos egyházi birtoklásvágyat jelent.

Orcsik Roland: A legutóbbi balkáni háború visszaidézte a „valóság”, a mimetikus ábrázolás kérdését az irodalomba, egyes teoretikusok ezt „neorealista” áramlatnak nevezték. Mára ez átalakult? Mi maradt a „neorealizmusból”? Van-e poszt-neorealista áramlat?

MP: A kortárs horvát lírában, úgy tűnik, a különféle autopoétikák korszaka uralkodik, a heterogén poétikai és esztétikai gyakorlatok, többé-kevésbé békésen megférnek egymás mellett. Nehezen lehetne arról beszélni, hogy létezne/nének domináns poétika/poétikák, vagy szorosabban meghatározott poétikai csoportok, még a korosztály sem játszik többé perdöntő szerepet. Elveszett a horvát irodalomtörténeti kutatások számára kulcsfontosságú folyóirat általi korszakolás esernyője, akárcsak a folyóirathoz köthető áramlatok. Az utolsó ilyen a Quorum volt, ám az az időszak, amikor ez a folyóirat még fontosnak bizonyult, s a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek elején az adott korosztály internetjeként működött, mára véget ért. Úgyhogy szinkron módon nehéz erről beszélni, hacsak nem értékelem túl, mondhatni, hogy az említett neorealista mátrixokon átburjánzik a nyelv megzabolázhatatlan kórója.

KD: Verseidben (és esszéidben is) nagyon erős a társadalmi szál, többször is írtál az író feladatáról vagy küldetéséről a mai világban. De hát tényleg van/kellene hogy legyen ilyen feladata egy írónak ma? És ha nem, miért mégis?

MP: Nem hinném, hogy az írónak bármi is a feladata vagy kötelessége lenne, hacsak az nem, hogy jól írjon. Nyilvános szereplésének összes többi aspektusa a puszta lelkiismeretén alapul – nem mint írónak, hanem mint embernek. Engem ez a tudat, ez a teljesen szövegen kívüli tudatosság mégis arra buzdít, hogy megpróbáljak kritikusan reflektálni a körülöttem lévő világra; egy nagyobbrészt alantas és koszos és romlott világra, hogy kihasználjam a nyilvánosságot, a tribünt, amely az irodalmi munkám alapján adatott számomra, és, hogy legalább minimálisan beleavatkozhassak a körülöttem zajló eseményekbe. Ez a saját erőm és szerepem túlzott felértékelése, persze. Egyben szélmalomharc is. És sovány vigaszú tudatcsillapítás, ha már nem vagy kész mindent odaadni és feláldozni. Ám a tudat egy szörny. Néha, amikor nem gyűr le a fáradtság, az ostobaság, a közöny, a jószándék, valami kisebb ellenállás vagy valami más hasonló, arra törekszem, hogy az írás mellett valakinek segítő kezet is nyújtsak – ezek a szövegek nagyrészt magam számára íródtak: a szörny nyúzásaképp elalvás előtt. A szőrbunda levetése, mellyel betakarózunk, míg az élő hulla vonyít.

OR: A magyar irodalom fiatalabb és idősebb szerzőire egyaránt hat az aktuális politika, mely a magyar kultúra traumatizált archetipusaival foglalkozik (Trianon, holokauszt, a kommunizmus bűncselekményei stb.).  A Kelet-Európa némasága és minden hangja című esszédben azt írod, hogy Kelet-Európa az emlékezet „fölöslegétől” szenved. Hogyan reagál a fiatal horvát irodalom a tranzíciós kapitalizmus politikai játszámáira? A költészet makulátlan marad a disznóólban?

MP: Az emlékezet fölöslegétől, s ugyanakkor a megbocsáthatatlan hiányától is szenved. Pillanatnyilag nehezen mondható el, mi fojt meg minket jobban, a másod-vagy harmadkézből kapott reflektálatlan, megemésztetlen, kondenzált emlékezet, mely folyton a mindennapokkal kerül összetűzésbe, s jéglavinákat indít el, vagy a szumporos köd, a felejtés elviselhetetlen könnyűsége, amely lehetővé teszi ezen a vidéken a történelem ismétlődését, ahogyan azt már megjegyezték, először tragédiaként, utána pedig bohózatként. Az irodalom általában alig reagál ezekre, s ez a fiatal irodalomra is érvényes; egy kézen meg lehetne számolni az irodalmi eszközökkel adott válaszokat. Robert Perišić új regénye, a Sípszó nélküli terület [Područje bez signala] jó példa erre. Sajnos ugyanilyen nehéz, sőt, valószínűleg még nehezebb megszámolni a politikai válaszokat. A költészet minden, csak nem ártatlan; elsősorban azért, mert nemcsak egyre gyakrabban hallgat mindenről, hanem önmagát is elnémítja. Úgy tűnik, az ítélet régóta elhangzott: noha itt nemcsak irodalmon belüliek az okok, olvasóinak száma mindenképpen jelképes értelmű.

OR: A költészeted sok mindenben kötődik az ún. ludizmushoz, a ’80-as évek költői poétikáihoz. Avantgárd, neoavantgárd, posztavantgárd, posztmodern – ezek a stratégiák provokálták az intézményes, kanonikus beszédmódokat. A költészetnek okvetlenül provokálnia kell a mainstream irodalmi ideológiákat? Mi történik akkor, ha éppen a provokatív irodalmi beszédmód válik kanonikussá?

MP: E hagyományok visszahangja, úgy tűnik, kihallható a költői szövegeimből, ahogyan a más műfajú irásaimból is. Már az előző mondat megfogalmazása magában hordozza a válasz egy részét – mindezek a történelmivé vált „provokációk“, azok stratégiái és mátrixai rég beépültek a hagyományba, a kánon részeivé váltak, bizonyos módon azok átvételének számítanak. Node nem úgy tűnik számomra, hogy lehetne másként is. Erről beszélt Tinyanov majdnem egy évszázaddal korábban az irodalmi evolúcióról értekezve. Mégis, igen, úgy vélem, hogy a burzsoá irodalmi és ideológiai erődöt folyamatosan támadni kell, a költészet pedig megszentelt fegyver. Amikor a konkrét, történelmi „provokáció“ kanonizálódik, akkor az legalább egy időre elveszíti potenciáját. Újak fogják követni, s így, körbe-körbe.

OR: Az utóbbi könyveidben a tárgyak poétikájával foglalkozol. Mi válhat a költészet tárgyává? Létezik-e a költészeten túl is tárgyi világ?

MP: Egy költő számára mindenképpen létezik a külvilág, s ez a világ mindenfelől betör a versekbe. A világból mindig túl sok van. A vers be akarja határolni magát, a saját kereteit áthágni, pont annyira, amennyire lehetséges, hogy a maga világa be ne omoljon, hogy a külső referencia be ne nyelje. Amennyiben a vers szobájába beengedjük a világot, akkor a vers tere telitődik. Majd csak a verssel kipréselt és alaposan feldolgozott világ válik költészetté. Számomra, mint költőnek, meghatározó tehát a vers szobája, valamint azok a tárgyak, melyek a bútorait képezik.

 KD: Horvátul írsz, de számos nyelvre lefordították már a verseidet. Milyennek érzed az anyanyelv és a fordítás viszonyát, az otthonosságot és a kilépni vágyást?

MP: A műfordítás számunkra, akik kis nyelveken írunk, szükséges rossz. Nem kell ezen túl sokat rúgózni. Világos, hogy a versek a fordításban egészen mások lesznek, ám ez nem szükségszerűen árt a verseknek. A hibás, a silány, sőt a katasztrofális fordítások sajnos eléggé gyakoriak, ám ha a fordításhoz felelősségteljesen viszonyulunk, különösen, ha a műfordító maga is költő, az eredmény gyakran oké. Valamit kapsz, valamit elveszítesz. Többségünk mellesleg naponta olvas fordításban is költészetet, élvezi, tanul belőle. A műfordítás kultúrájában formálódtunk, a hellenizmustól máig. Nélküle a nyelv már régóta felfalt volna minket.

OR: Akárcsak a fiatal vendégmunkások, te is fesztiváltól fesztiválig, ösztöndíjtól ösztöndíjig vándorolsz afféle nomád poétaként. Gastdichterként hatoroznád meg magad?

MP: Ilyenek a pékmeló feltételei az irodalomban. Én a saját írásaimból élek, a fellépések honoráriumai képezik a bevételem egyik forrását. Szeretek utazni, egyáltalán nem zavar a helyváltoztatás, sőt. Már jóideje egyébként is az országon kívül élek, úgyhogy többé-kevésbé gastarbeiter is vagyok. Nem panaszkodom, ez teljesen rendben van. Csak annyi, hogy néha nem tudok utánanézni bizonyos dolgoknak. Már egy ideje, például, sikertelenül próbálom felkutatni a jó téli cipőmet. Lehet, hogy valamelyik nyomorult horvát költő zabálta fel, mint Chaplin.

KD: Költő vagy, aki ír esszéket és kisprózát is, szükségesnek érzed a többműfajúságot, vagy inkább arról van szó, hogy a különböző műfajok közötti átjárókat keresed inkább?

MP: A költészet mellett esszéisztikus formában is szeretek megnyilvánulni; s ez, noha elsőre a szöveg alaktalannak hat, kihívást is jelent. A rövid próza ezzel szemben többé-kevésbé véletlenül bukkant fel nálam. Szükségem volt egy szusszanásra két vereseskötet között, hogy kiűzzem a fejemből az utóbbi hangját, eljussak annak valamiféle modulációjáig, ami a következő kötethez vezetne. Elkezdtem prózát írni, hogy valamivel lefoglaljam magam, hogy távol tartson a versektől. Ez a könyv stílusgyakorlat volt, kísérlet, hogy elsajátítsam a prózai mondat technikáját. Egészen meglepődtem, milyen jól fogadták – még egy rövidpróza-díjat is kapott.

KD: Egy néhány évvel ezelőtti, magyarul is megjelent esszédben (Az őrzők lázadása: Az angazsált író ellen) az elveiket túl könnyen feladó írók ellen keltél ki, de mintha az elvek fel nem adását is lehetetlennek láttad volna, most hogyan gondolsz erre a kérdésre, egyáltalán érdekel-e még ebben a formában?

MP: Azt hiszem, hogy valójában hiba csúszott a dologba a szlovénból fordítás miatt. A szlovén változatban észrevettem a hibát, amit a fordító a kérésemre később kijavított. Úgy tűnik a magyarok a javítás előtt vették át a szlovén fordítást, azt ültették át magyarra, magyarul viszont nem tudok, így nem tudtam jelezni a félreértést. A Pobuna čuvara [Az őrök lázadása] című szöveg alcíme valójában az volt, hogy Prema angažiranom piscu [Az elkötelezett író szerint]. Az alaptézis az, hogy az irodalomnak by no means nem kell elkötelezettnek lennie, míg az előállítójának, az írónak valamilyen módon annak kéne lennie. Ahogyan korábban említettem, amikor azt mondom, író, akkor elsősorban magamra gondolok – saját démonjaim űzéséről van szó. Bennük a lelkiismeretem dobol a lustaságom, tunyaságom és közönyöm dobhártyáján. A baloldal melankóliájának sajátos tam-tamjára gondolok.

Ami pedig az irodalomban való elkötelezettséget illeti, csak azt kérem tőle, amit másutt „az elkötelezettség nullfokának“ neveztem el. Ez pedig röviden azt jelentené, hogy el kell fogadni az irodalom immanens politikusságát, az ideológiába való elkerülhetetlen belevetettségét, visszautasítani a kritikátlan, a domináns, a hegemonikus ideológia gyakran tudattalan reflektálását, megszilárdítását, akármilyen formában is jelentkezzen az. Tudatosítani, bizonyos értelemben kimondani, elsősorban önmagunk előtt, a szöveg hamis tudatát. Számomra ennek kevés, vagy semmilyen köze sincs a témákhoz és a motívumokhoz…

Az interjút Orcsik Roland és Krusovszky Dénes készítette