Szabó Mihály István műfordítókat kérdezett meg az idegennyelvű irodalmak tolmácsolhatóságáról, a műfordítás műhelytitkairól, a kortárs fordítói trendekről. A négyrészes interjúsorozat első darabjában Imreh Andrással beszélgetett.

 

Szabó Mihály István: Van-e olyan fordító, akit példaképnek tart?

Imreh András: Ez nálam idővel mindig változik. Nagyon nagyra tartom Kálnokyt és Latort mint versfordítókat.

SzMI: Próbálja követni is a fordítási elvüket?

IA: Erre Latort idézném, aki azt mondja, hogy a fordításnak nincs elmélete, csak gyakorlata. Ez egy bonmot szerintem, én sok igazságot látok benne. Mindketten megpróbálnak nagyon pontosak lenni, emellett természetesek is. Itt van ellentmondás is, nagyon pontosnak nem lehet lenni, mert az már nyersfordítás lesz. De mégis, Kálnoky versfordításaiban, összevetve őket az eredetivel, szinte minden szó benne van. És megcsinálja mellette magyarul ugyanazt a formát és hangulatot.

SzMI: Pontosság alatt tehát formai pontosságra gondol?

IA: A formai pontosságra mindenképpen. A magyar versfordítás-hagyományban még ma is abszolút uralkodó vonulat. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy magyarul nagyon sok mindent meg lehet csinálni, amit külföldi nyelveken vagy nem, vagy már évszázadok óta nem csinálják, mert snassznak érzik, például mert újlatin nyelveken a rímelési lehetőségek sokkal korlátozottabbak, mint magyarul, amely egy agglutináló nyelv, ezért elképesztő nagyszámú permutációra ad lehetőséget. Az olaszban például gyakorlatilag a végére értek a rímszótárnak – ott főneveket főnevekkel tudnak összekötni, kötött a szórend, nincs mozgástér. Magyarban a sokszorosa.

A formai hűség tehát nem kérdés, bár vannak már olyan fordítások, ahol ennek a határait feszegetik, például Nádasdy Ádám Dante-fordítása, amely a ritmust megtartja, de a rímet nem. De azért alapvetően általában mindent, ami megvan az eredeti formában, megpróbálnak visszaadni.

SzMI: Angol, spanyol, francia – és az írt is hozzávehetjük még, ha nem nyelvekről, hanem kultúrákról beszélünk. Melyik nyelv/kultúra átültetése a legnagyobb kihívás?

IA: Mindegyik másféle. Egyrészt a nyelv sajátosságai miatt. Angolban számtalanszor találkozik az ember azzal, hogy van egy sor, blank verse, amit magyarul is tízesnek kell megcsinálni. Ez az angolban tíz szó, magyarban háromnál már megvagyok a sorral. Mit lehet kihagyni? Jelzőket például, ha nincs magukon túlmutató jelentőségük. A francia nagyon kidolgozott formákat használ, nagyon szabályosan kell váltakoztatni a páros és páratlan sorokat, az alexandrinokban 12-13 szótagos sorokat kell csinálni, és középre kell cezúra, nincs mese. A spanyolban pedig például van egy románcnak nevezett versforma: hosszú vers, és minden páros sor rímel xaxaxa… a végtelenségig. Kulturális probléma, hogy ami ott nagyon régi hagyomány, azt magyarul megcsinálni nagyon nehéz. Mert unalmasnak, monotonnak hat.

SzMI: Mennyire behelyettesíthető ilyenkor egy hagyományos magyar versforma, mennyire lehet honosítani?

IA: Én nem vagyok híve ennek. Vagy nagyon sok türelemmel kell nekiülni ezeknek, vagy jobb bele sem kezdeni. Persze García Lorca verseit nyilván le kell fordítani. Nagy László, és a többi fordító is, a nyolc szótagos sorokat felező nyolcasban fordítja, noha az eredetiben ritkán van cezúra. A spanyol népiesség nem ugyanaz, mint a magyar. Egészen más aurája van a kettőnek. A spanyol románc egyik ereje az elképesztő monotonitásban áll – csakhogy ott más a klíma: 45 fokban az állandó monotonitás valami őrülethez közelít, és ezt magyarban nehéz megcsinálni, újraalkotni.

SzMI: Került-e olyan kihívás elé fordítás közben, amely megoldhatatlannak tűnt? Esetleg amikor erős kompromisszumot kellett kötni?

IA: Szinte mindig. A fordítás állandó kompromisszumokkal jár. Ritka az, amikor úgy érzem, hogy valami az elejétől a végéig rendben van.

SzMI: A fordításban szükségképpen elveszik valami általában az eredetiből – erről a kompromisszumról beszélt az imént. Mi alapján dönt ilyenkor, hogy mit tart meg, miről mond le?

IA: Itt nagyon igaz az, hogy nincs elmélet. Mindig az adott esettől függ a döntés. Ha valaki ugyanott elakadna, más döntést hozna. Engem elsősorban az vezérel, hogy magyarul jó legyen a vers. Inkább kevesebb információ legyen benne, de jól szóljon. Szerkesztettem egy fordítást, amelyben szerepelt egy butélia, ami letehetetlen, mert gömbölyű az alja. A szótárban ez csak kapcsos zárójeles körülírással van benne. Ezt az ember vagy kihagyja, vagy az adott kontextusban használható, másfajta reáliával helyettesíti. Az esetek döntő többségében a helyettesítés működik. Lehet találni valamit, ami nagyjából kiváltja az eredetit, és nem akasztja meg az olvasást. Ez számomra fontos szempont. Lábjegyzetet pedig versben csak végső esetben érdemes használni.

SzMI: Ezek szerint fordítás közben inkább a befogadóra van tekintettel, mint hogy ragaszkodna az eredetihez?

IA: Igen. Ha választani kell. De fölmerül az is, mit kezdene egy 21. századi az adott tárggyal? Lehet, hogy ő sem értené. Egy modern fordítás ilyen értelemben mindig előnyt élvez az eredetivel szemben. Meggyőződésem, hogy Shakespeare-t minden más nyelven könnyebb olvasni, mint angolul, mert az angolok ragaszkodnak a régihez (még ha vannak is modernizált változatok).

SzMI: Sokszor felmerül az újrafordítás és a párhuzamos fordítások szükségességének kérdése, mit gondol erről? A Robert Frost verseit tartalmazó kötetben egy-egy versnek több fordítását is közölték – az öné áll például több esetben Weöres Sándor vagy Rakovszky Zsuzsa, Jánosy István fordításai mellett.

IA: Ez a Lyra Mundi sorozatban jelent meg, ahol ez gyakorlat volt. Jónak tartom, ha az olvasó több változatban meg tudja nézni a verset, mint Poe A Holló-jánál is. Horatius bizonyos szövegeiből tucatnyinál is több fordítást lehet olvasni. És ha az ember sok fordítást egymás mellé tesz, nagyjából fölsejlik a fantomképe az eredetinek. Akkor is, ha az eredetit el sem olvassa.

SzMI: Mit gondol a nyersfordításból való fordításról?

IA: Én nem szeretem. Van, aki kilométereket elsétál csukott szemmel, ha valaki fogja a kezét, és vezeti – én nem ilyen alkat vagyok. Akármilyen jó lehet egy nyersfordítás (és én nagyon jókkal dolgoztam), és bármit megkérdezhetek a készítőjétől, mindig úgy érzem, hogy idegen terepen mozgok. Más kérdezni és választ kapni, és más érezni.

SzMI: Sok kötetben, például regényekben fordította a versbetéteket. Mennyire kell utánanézni a szerzőnek ilyenkor?

IA: Szeretek minél többet megtudni a szerzőről, látni harminc-negyven-ötven versét, hogy lássam, merre mozog. Enélkül a helyzet kicsit olyan, mint a nyersfordításnál – csak itt nem a nyelvi közeget nem érzem, hanem a szerzőt, akivel párbeszédbe kerülök. Prózai szövegekben levő versbetéteknél hasonló a helyzet. Sok energiát megspórol, ha ismerem a szöveget, vagy legalább a vers közvetlen környezetét. A kontextus ismerete nagyon fontos.

SzMI: Mennyire játszik fontos szerepet Önnél az értelmezés a vers fordítás során?

IA: Ez nem válik el nálam élesen. A nyelvi értelmezés természetesen mindent megelőz, mert amíg az ember nem érti, mit jelent, nem lehet hozzákezdeni a fordításhoz. A másik az, hogy miről szól, hova akar kilyukadni? Erre menet közben jön rá az ember. Sokszor az az érzésem, hogy a vers legfontosabb olvasója a fordító – a végén jobban érti, mint a szerző. Létező rossz gyakorlat a „túlságosan értés”, amikor a fordító belemagyaráz olyat, ami nincs is benne. A fordításba pedig szövegszerűen is belekerül.

SzMI: Látszik-e a fordításain, hogy Ön készítette, rajta hagyja-e a kéznyomát, vagy törekszik „láthatatlan” maradni?

IA: Ezt nem én tudom jól megválaszolni, de ha általánosságban veszem a kérdést, akkor úgy gondolom, kizárt, hogy ne látsszon. Mondják is, hogy látszik. Amikor 5-10 éve költő barátaimmal olvasgattuk Baudelaire-t, azt játszottuk, hogy az első versszak után meg kellett mondani, ki fordította, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc vagy Babits. És nagyon is rá lehet jönni. De például én a színészek közül is jobban kedvelem a transzparenseket, akikben a szereplőt látom a színpadon, nem a színészt. Én is erre törekszem. Amikor az ember modernizál, akkor mégis óhatatlanul a saját nyelvét használja.

SzMI: A műfordítóképzésben fontos szerepet játszik a JAK évenkénti nyári fordítótábora. Mennyiben tartja taníthatónak a műfordítást, milyen szintig tanulható ez a szakma? (Szakma-e vagy „művészet” inkább?)

IA: Én műhelyt tartok ott, és én ebben is hiszek. Ha közösen elkezdenek dolgozni emberek egy szövegen, óhatatlanul előjönnek olyan problémák, amelyek fölhoznak általánosabb problémákat.

SzMI: Hisz-e a műfordítás elméletében, vagy tanítani csak gyakorlatban lehet?

IA: Amennyire én ismerem, nem. Én szkeptikus vagyok vele. Nem mondom, hogy haszontalan, engem is érdekel. Én inkább a műhelynaplókat szeretem olvasni, például Somlyóét, Latorét. Azoknak az esszéjét, akik maguk is csinálják. Nagyra tartom Heideggert, de amit a fordításról ír, bármilyen szép, az embernek nem segít, amikor leül fordítani.

SzMI: Vannak-e objektív mércék a „jó”, „hű” fordítás mérésére? Melyek ezek?

IA: Ez zsigeri. Az ember ezt érzi. Az első benyomás nagyon sokszor helyes, még ha nem is minden esetben. Viszont ez nem objektív kritériumok alapján megy, hanem érzelmi, szubjektív.

SzMI: A magyarországi fordítástörténet során változott annak megítélése, mi a „jó” fordítás, mennyire kell szorosan követni a forrásnyelvi szöveget, mik a hűség mércéi. Ön érzékelt-e ilyen változásokat, illetve hol áll most ilyen szempontból a közfelfogás?

IA: Kezd „kikezdődni” az a gyakorlat, hogy feltétlenül be kell tartani minden szabályt. Én viszont azt látom, hogy nagyon sokszor, ha hagyjuk a szabályokat, attól még nem lesz jó a fordítás. Ugyanakkor arra, hogy mitől jó egy versfordítás, nincs igazán szabály. Minél többet foglalkozom vele, annál inkább azt látom, hogy ha az ember szabályokat próbál fölállítani, akkor folyamatosan kibújik alóla.