Arvis Viguls

A fodrásznál

„Egészen rövidre,” válaszoltam.

„Ennyire,” mutatta,
húsos ujjai közé fogva egy tincsemet.

„Nem fogod megbánni később?” kérdezte érdeklődve.

Nekem is hosszabb hajam volt.
A fodrásznőnek vissza kellett
tartania a könnyeit, amikor levágta.
Nem, ma semmit sem fogok megbánni.
Ma eljött a törlesztés napja.

Régen olyan hosszú
volt a hajam, akár egy penge.
Most rövidet akarok,
mint a levágott fű sikolya,
rövidet, akár a pulzus.

Egykor úgy illatozott a hajam, mint egy erdő,
ma azt akarom,
hogy olyan szaga legyen
mint a fűrészpornak.

Csak ketten vagyunk a fodrászatban,
ami ettől hirtelen növekeni kezd.

Tágul a tér.

Némán ülök
gondoskodása középpontjában.
Egy szót sem szólok többé.
És végül ezért
a csöndért is fizetni fogok.

Arra gondolok,
vajon a feleségem féltékeny lenne-e,
ha látná,
ahogy ez az ismeretlen nő
a frizurámon dolgozik
ollóival és fésűivel,
ujjaival beletúr a hajamba,
és finoman nyögdécsel
ahogy lépked a fodrászszék körül.

Amikor a borotvát használja,
érzem leheletét a nyakamon,
egy pehelybajszú profi
egy piaci hentes alkatával.

Minden erőfeszítése ellenére
csupán hús vagyok a számára,
egy gyapjas bárány,
egy páciens.

Amikor a végére érünk,
elfújja majd az apró, fekete szálakat egy hajszárítóval
a homlokomról, orromról, fülemről.

De miközben zselét masszíroz a hajamba,
egy rövid pillanatra mégis úgy érzem,
mintha a fia lennék –
egy kisfiú kék palástban,
amit végül leold rólam és kiráz,
megtörve a látomást.

„Mintha kicseréltek volna!”
mondja munkájára büszkén.

Igen, egészen más lettem –
arra az alakra hasonlítok,
akiről leemelték a nehéz koronát,
és most elindulhat
a hideg, esős utcán –
jogar vagy esernyő nélkül,
szabad, egyenlő, egy senki,
akár az összes többi ember.

Krusovszky Dénes

fordítása