A nap, erős, napbarnított kezed
nyoma ott a küszöb kövén, a nap,
a csönd, mi belép a házba, panasz:
az ajtók mögött hangod elveszett.
Minden nap után, mi elment veled
egy kis darabon felröppen a fény:
és visszafordul, amikor mesél;
görbe árnyak, mi vagyunk nehezek.
S míg leszáll a bronzszínű alkonyat
az ég elsüllyedő csíkja alatt,
az idő, nem tűnik el, megtartod:
mélysötétet ont, mint egy tengerpart,
örökségünk a kék, mi megmaradt
fenn az égen, mit szemed láthatott.
Nemes Krisztina
fordítása
Carles Dachs Clotet