Georgio Caproni

A szertartásos utazó búcsúja
(Congedo del viaggiatore cerimonioso)

Barátaim, azt hiszem,
jobb lesz, ha nekilátok,
s bőröndömet lekészitem.
Nem tudhatom megérkezésem
pontos idejét, s azt sem,
hogy vonatunk odáig
hány állomáson át visz el,
mégis, biztos jelekből,
abból, ami e helyekről
fülembe jutott, úgy itélem:
nemsokára el kell önöket hagynom.

Kis zűrzavarral jár, szabadjon
elnézést kérnem érte.
A hosszú együttlétre
én jó szívvel emlékezem, s hálás
vagyok a remek társaságért,
ezt higgyék el nekem.

Soká eltársalognék
még önökkel. De hát legyen.
Nem ismerem a várost,
ahová készülődöm. Ám most,
midőn vonatunk ablakából
a mindent elborító,
nyirkos párafátyol
mélyén ott látom állomásom
piros tábláját, érzem,
hogy sokszor visszagondolok még
önökre azon az új vidéken.

De ha már búcsuzom,
nem tudok rejtegetni
önök előtt egy kis megszeppenést sem.
Mert jó volt szóba elegyedni
két szemközti ülésen,
jó volt az arcok közt eltévelyedni
(vagy füstöt eregetni,
egymást kínálva közben),
elmesélni magunkról
(s felismerni magunktól
a másikunk szavában),
nyíltan megvallani,
amit különben
elszólásból vagy nógatásra
sem mernénk hangosan kimondani.

(Elnézést. Nehéz a bőrönd,
pedig alig van benne pár csekélység;
el is fogott a kétség:
miért hoztam magammal,
s mit érek vele majdan,
ha később is kisér még.
De hiába, cipelni
kell, ha másért nem, szokásból.
Engedjék, kérem, hadd vigyem ki.
Így ni. Most, hogy a folyosón
tudom, oldódott bennem a feszültség.
Sietek is önöket megkövetni.)

Hogy jó volt együtt lenni,
már mondottam. Jó volt csevegni.
Akadtak persze ellentéteink is,
de ez természetes.
Volt úgy – s ez sem rendellenes –,
hogy dúlt a harag bennünk,
s csak illemből vetettünk
el minden viszályt, háboruságot.
Ha így volt is, mit ártott.
Még egyszer, tiszta szívből
megköszönöm önöknek
a remek társaságot.

Elbúcsuzom, tanult kolléga,
öntől s szépen hangzó tanától.
Búcsúzom tőled is, vézna
lányka, enyhén rózsálló
pírját oly szelíden sugárzó
arcod enyhén fanyar 
zöldrét- és napköziszagától.
Búcsúzom, ó honvéd
(vagy matróz: miképp a földön,
akképp a mennybolton, tengeren), 
általad köszönve el
háborútól s békeidőtől.
S búcsúzom öntől is, atyám,
aki (tréfásan) meg is intett:
hozományul kaptam talán,
hogy hiszem az igaz Istent?

Búcsút mondok tudásnak,
búcsút a szerelemnek.
A vallásnak hasonlóképpen.
Utam végéhez értem.

Erősödnek a fékcsikordulások;
barátaim, most már valóban
távozom. Ég önökkel.
Tudom, hogy nem kell semmitől se félnem,
s nyugodt reménytelenség tölt el
ott, ahol majd leszállok.

Megyek. További jó utat kivánok.

Szénási Ferenc

fordítása