A várostervezők
(The City Planners)

Ahogy cirkálunk itt a vasárnapi lakóövezet
utcáin a száraz augusztusi fényben:
az igazán sértő
a tiszta rend:
a házak pedáns sorai, az egészségügyi
megfontolásból ültetett fák öntudatosan
emelik ki a sík felszínt, mintha felrónák
a kocsiajtónknak a horpadást.
Itt nincs kiabálás vagy
betört üveg; legfeljebb
a fűnyíró kimért nyávogása, mikor
sávos rendet vág a helytelenített fűben.

Bár a kocsibeállók rendezett sora
egyenességével ellép a hisztéria
útjából, és a tetők is épp ezt a tartózkodást
fejezik ki, ahogy óvatosan eldőlnek a forró égtől,
bizonyos dolgok –
ahogy a kiömlött gépolajszag enyhe
hányingere megül a garázsban,
ahogy a téglára fröccsent festék meglep,
mint egy véraláfutás,
ahogy a slag csöve gonosz
hurokban tekeredik, de még a széles ablakok túl merev tekintete is –

látni engedik azt a
a vakolat majdani repedései
mögött és alatt húzódó tájat,
mikor a megdőlt a házak ferdén
belecsúsznak az agyagtengerekbe, fokozatosan,
mint egy gleccser, amit még senki nem vesz észre.

Ez a hely az, ahol a Várostervezők,
őrült arcú összeesküvőkként
szétszóródnak a fel nem mért
terepen, egymástól elzárva mind
a saját magán-viharában;

és irányt keresnek, átmeneti vonalakat
húznak, mereveket, mint egy fával szegélyezett
fal a tűnő fehér levegőben,

követik a külvárosi rend rettenetét
a havazások lágy őrületében.

 

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.