Camille Corot: Bell Tower of the Church of Saint Paterne at Orleans

A zeneszerző gyermekkora

Mivelhogy az apjának nem ment jól a műhelye,
állást kapott, hogy a községet ő tartsa szemmel,
hogy adjon riasztást, ha bármerre tűz ütne ki,

mely egy házból át tudna terjedni más épületre
és végül a környéket teljesen tönkretehetné.
Ezért hát felköltöztek, ő s fiatal felesége

a templomtoronyba, ahonnan a messzi talajtól
kétszázhuszonhét lépcső választotta el őket,
s az egyetlen szomszéd az óriás nyelvű harang volt,

az apjának kellett karban tartani azt is.
Itt jött a világra. Itt élte az első éveit,
mint fióka a fészekben, aki sosem  tanul meg

repülni. Nem mert lemenni a rengeteg lépcsőn,
csak mikor szinte a kamaszkorba ért.
Pedig néha úgy érezte, mintha óriás volna,

mivel odalent az egész világ, amelyhez
ő is tartozott (bár nem volt biztos ebben),
hihetetlenül aprónak látszott. Az emberek

kis szaladgáló foltocskák voltak, olykor
nagy tarkaságban, mikor piaci napokon
mintákat alkottak, hasonlóan (ez jutott eszébe

sok évvel később, már felnőtt férfikorában)
a kottafejekhez, amelyeket egybesodort
vagy szétszórt az öt vonalon. Hihetetlen dolgokat

álmodott. Egyszer azt, hogy a torony: az óriás
lábszára s elindul a kopár dombokon át
a hegyek irányában. A harang s a lépcsők

a csatok voltak az óriás cipőjén, szüntelen
csengtek és csörömpöltek. Máskor meg álmában
úgy látta: a torony maga a nagyharang nyelve.

A földbe volt erősítve, de hintázott előre-hátra,
mint földrengés idején, szabályos, de heves
ritmus szerint, és sehogy sem lehetett tudni,

hogy ki húzogatja a harangkötelet. Rettegve
várta a pillanatot, mikor a nyelv a fémtestnek
ütközik, olyan fülsiketítő hanghatással,

hogy dörgésének visszhangjától elvesztené
az eszét és a felfogását. De többnyire
jó barátok maradtak, a fiú és a harang. Képes volt

megjósolni a harang reggeli csengéséből,
hogy lehullt-e a hó, vagy csak közeledik,
ködös lesz-e a nap vagy kedvesen szemerkél.

A levegő fül volt, mely mindig másképp fogta föl
a harang szavát. Híres zeneszerzőként is
csak le kellett ásnia messzi gyerekkorába,

fölidézni a harangot, gondolatban a fejére húzni,
mint ártatlan zenélő kalapot – és egyszercsak
megtalált minden hangot és harmóniát, s kész volt a mű.

fordítása