Altazor (részlet)

 

Asszony a te szemed bútorozta be a világot
Jelenlétedben megnyúlik az ég
A föld rózsáról rózsára továbblöki magát
És a levegő galambról galambra továbblöki magát

Mikor elmész, csillagot hagysz a helyeden
Mint átvonuló hajó, hagyod kihunyni a fényed
Míg elbűvölt dalom hűséges és
melankolikus kígyóként követ
És te az egyik csillagon túlról visszapillantasz

Miféle csata szabadul el az űrben?
Azok a bolygóközi fénydárdák
Könyörtelen fegyverzet tükröződései
Miféle vérszomjas csillag nem ad neked utat?
Hová lettél szomorú alvajáró
Végtelen adója
Ki az álmok erdejében sétál

Ím itt állok dezertőr tengerek között
Egyedül mint egy éjszaka kihulló madártoll
Ím itt állok a hideg tornyán
Tengeri ajkaid emlékébe

Örömeid és hajad emlékébe bújva
Ragyogó fodrai mint a hegyi folyók
Megvakulnál hogy Isten adott neked ilyen kezeket?
Megkérdezlek újra

Szemöldököd íve szemed fegyvere köré hajlik
Szárnyas rohamában biztos győztes oly büszke mint egy virág
Helyettem a tönkretett kövek szólnak hozzád
Helyettem az égtelen madarak hullámai szólnak hozzád
Helyettem a széltelen tájék színe szól hozzád
Helyettem a szűkszavú bárányok nyája szól hozzád
Emlékeidben aludt el
Helyettem a felfedett patak szól hozzád
A kalandhoz láncolt túlélő fű
Fénykaland és vérláthatár
Nincs más mibe bújjon csak egy kihúnyó virág
Már ha van egy kis szél

Törékeny bájod alatt elvésznek a síkságok
Látható járásod alatt elvész a világ
Mert mesterkélt az egész ha megjelensz
Vészjósló fényeddel
Ártatlan összhang nem fárad nem felejt
Magába gördülő büszke félelemből és csöndből összekapcsolt könnyelem

Megérzed a végtelent így bizonytalanítod el
Az időt és az eget
Távollétedben minden halálos
Szenvedést küldesz az éjszakák megalázta földre
Csak ami rád gondol lehet örökízű

Íme átvonuló csillagod
Messzi kimerültségeid sóhajával
Mozdulataiddal és járásoddal
Körülötte a mérföldnyi éjszakát közénk verő
mágnesesre töltött űr köszönt téged

Mégis tudd meg hogy ugyanahhoz a csillaghoz
varrtak hozzá minket
Ugyanaz a zene feszül szorosra
Öltéseinkben
Ugyanaz a faként reszkető óriási árnyék
Legyünk az ég ama darabja
Az a szelet ahol a titokzatos kaland történik
Az álomszirmokra robbanó bolygó kalandja

Hiába próbálnál kitérni hangom elől
Átugrani dicséretem falain
Ugyanaz a csillag varrt minket
A holdak torkában szent rítust végző
csalogányához vagy kötve

Mit nekem az éjszaka jelei
És mellembe eresztett gyökerük és gyászos ekhójuk
Mit nekem a fényes rejtély
A véletlent megvilágító emblémák
És azok a káoszban számomra céltalanul utazó szigetek
Mit nekem az a virágfélsz az űrben
Mit nekem a semmi neve
A végtelen sivatag neve
Vagy az akaraté vagy a véletlené amit megjelenítenek
És hogy abban a sivatagban minden csillag egy vágy oázisra
Vagy a halál zászlói és hírnöke

Lélegzetedben saját légköröm van
Pillantásod mesés biztonsága körül meghitt
csillagképek
A mag saját nyelve
Mint Isten gyűrűje ragyog homlokod
Biztosabb mint bármi az égi flórában
Levegőben észrevett árnyékától ijedten
ágaskodó világegyetem hánykódásai nélkül

fordítása