Catherine Pierce

Antropocén pasztorál

Kezdetben a vég gyönyörű volt.
Koratavasz mindenütt, a fákon
rózsaszín és fehér pamacsok, metsző zöld
gyep, ami azt jelenti, új. Az a kék ég, mintha
gyárilag állították volna elő. Vörösbegyek. Mondták,
hogy a cseresznye idén nem fog nyílni már,
de volt egy másik, eposzba illő virágzás,
még a sivatag is verbénában
tört ki! A hiúzok kankalinok közt
osontak. Pipacsmezők mélyén
prérifarkasok szunnyadtak. Újév reggelén
arra keltünk, hogy nárciszok, lilaakácok, perjék
libbentek be az ablakon. A vége felé
be voltunk ringlizve. Ki voltunk vattázva.
Strandruhában, mezítláb jártunk. Legalább szép szelíden
indul, mondtuk. Abszurd vigasz,
tudtuk, hogy placebo. De ilyennek születtünk.
Hogy azt mondjuk, legalább. A másik bőrének
melegére vágyunk a legnagyobb hőségben is,
a lilán alkonyuló sivatagot imádjuk, és
csodáljuk a rózsaszín szirmú somfákat,
minden kis gyönyörűségbe belekapaszkodunk,
míg összetapadva imbolygunk a szürkületbe,
melegség a melegséghez, és hajtogatjuk egyre,
sajnálom, annyira sajnálom, miközben fehér szirmok
peregnek puhán a földre.

Fenyvesi Orsolya

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.