Raymond Carver

Az első házunk Sacramentóban

Nekem ennyi most már világos – a napjaink
már akkor meg voltak számlálva. Az első hét után,
amit ott töltöttünk a mások holmijával
bebútorozott házban, egyik éjjel
megjelent egy baseballütős fickó. És felemelte az ütőt.
Nem az voltam, akinek hitt.
Végül sikerült meggyőznöm.
Miután lehiggadt, tehetetlen dühében
elsírta magát. Ennek nem volt semmi köze
a Beatlemániához. A következő héten az ismerőseink
abból a bárból, ahova mindannyian inni jártunk,
elhozták hozzánk az ismerőseiket –
és pókereztünk. Egy idegen elnyerte tőlem
a konyhapénzt. Aztán veszekedni kezdett a feleségével. Tehetetlen dühében
ököllel belevágott a falba a konyhában, és átszakította.
Aztán ő is örökre eltűnt az életemből.
Amikor leléptünk abból a házból, ahol már semmi nem
működött, éjfélkor mentünk el egy U-Haul teherkocsival meg egy lámpással.
Ki tudja, mi fordult meg a szomszédok fejében,
mikor látták, hogy egy család éjnek évadján
lép le otthonról?
A lámpás mozog a függönytelen
ablakokban. Az árnyak szobáról szobára járnak,
dobozokba gyűjtik a holmijukat.
A saját szememmel láttam,
mire képes az ember tehetetlen dühében.
Elsírja magát, öklével átszakítja
a falat. Álmokat sző
a házról, amelyben majd révbe ér. Egy házról,
teli zenével, könnyedséggel, nagylelkűséggel.
Egy házról, amelyben addig még senki nem lakott.

Berta Ádám

fordítása