Claudio Pozzani

Árnyékmenet
(La Marcia dell’ombra)

Zsinórok lógnak az égből,
és fagyos láncok táncolnak körbe.
Villanó kiáltások között
a sötétben kioldandó
csomó a világ.
Spárgagubanc,
az olló kizárt.
Súlytalan fürtök közé
szoruló fésű.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.

Szétnézek, s falakat látok,
még a tükröm is fal lett,
melledre fal nőtt,
érzékeim és szívem falba ragadtak.
Imák és káromkodások zuhognak egyre,
a homokon elgőzölődnek,
mérgezett csendben súrlódnak tovább
a nevek, a jelzők, a hangtalan szavak.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.
A napnak csak a visszfényét látom
az esővíz tócsa-szivárványában,
megkötött kutyák távoli ugatása
rajzol elém a sötétben holdat.
Békém nem a háború távolléte.
Békém a háború fogalmának hiánya.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.

Szkárosi Endre

fordítása

Az eredeti vers itt olvasható el.