Ada Limón

Egy új nemzeti himnusz
(A New National Anthem)

Az az igazság, hogy sosem szerettem a Nemzeti
Himnuszt. Ha belegondolsz, nem túl jó szám.
Legtöbbünknek magas „a rakéták vörös
ragyogása”, és aztán jönnek a bombák.
(Mindig, mindig a háború és a bombák.)
Egyszer, amikor az érettségi találkozón énekeltem,
még az összeszokott gimis bandát is sikerült
kizökkentenem a hangnemből. Ám a dal nem jelentett
semmit, csak egy harci induló volt, valami, amin túl kell esni,
mielőtt szapulni kezdenénk a fiatalságot. De mi
van azokkal a versszakokkal, amiket sosem énekelünk,
a harmadikkal, miszerint „nem lelhet menedéket
zsoldos és rabszolga”? Az igazság talán az, hogy
ennek az országnak minden dalában van egy sosem
énekelt harmadik versszak, valami kegyetlen, ami
kígyóként tekereg alattunk, míg elvakultan, sörünket lögybölve
zengjük a magas hangokat a lelátón, miközben reméljük,
hogy a mi csapatunk nyer. Félreértés ne essék,
a zászlót szeretem, ahogy a szélben fodrozódik, akár
a víz, elementáris, és a legjobban akkor, ha megalázták,
térdre kényszerítették, amikor valaki olyan kapaszkodik belé,
aki már mindent elveszített, amikor nem fegyver, amikor
meg-meglibben, amikor tökéletesen összehajtogatható,
megőrizhető, míg újra szükség nem lesz rá, míg újra 
szeretni nem tudod, míg a dal olyan nem lesz a szádban, 
mint az étel, a dal, aminek hangjait a kortalan
erdők zengik, kurta füvű síkságok, a Red River-szurdok,
a tenyérnyi föld, ami még megmaradt mérgezetlenül;
a dal, ami születési előjogunk, amit némán énekelünk, 
amikor túl nehéz folytatni, ami úgy hangzik, mintha
valaki érdes ujjait valaki más érdes ujjaiba fűzné, ami
úgy hangzik, mint egy végtelen barlangban meggyújtott 
szál gyufa, a dal, ami azt mondja, az én csontjaim 
a te csontjaid, és a te csontjaid az én csontjaim,
és kell ennél több?

Fehér Tamara

fordítása

Az eredeti vers itt olvasható.