Alfonsina Storni

És a fej lángra lobban

 

A fekete
falon
megnyílt
egy négyzet,
végignézett
az ürességen.

A hold
az ablakomhoz gurult,
megállt,
és azt mondta:
“Nem mozdulok innen,
téged nézlek.

Nem akarok többé növekedni,
vagy fogyni.
örök
virágként
nyílok
házad
négyzet alakú üregében.

Nem akarok többé
a nagy földek mögé
gurulni,
amerre te sosem jársz,
miközben az árnyékokat iszod,
kicsi pillangóm.

És nem növesztek többé szellemeket
a belőlem táplálkozó
távoli
hibák fölé.

Nézlek.
és látlak.”

Nem válaszoltam.
Egy fej aludt
a karomban.

Fehér,
mint te,
hold.

Szemének kútjában
sötét víz
áramlott
fényes kígyók
barázdáival.

És a fej
hirtelen
lángra lobbant,
akár a félhomályban
a csillagok.

A kezemet pedig
megfestette
a foszforeszkáló
anyag.

És elégettem
vele együtt
az emberek
házait,
a vadállatok
erdejét.

Izsó Zita

fordítása