Margaret Atwood

Február

 

Tél. Itt az idő zsírt enni
és jéghokit nézni. Az ónos reggelben a macska,
ez a fekete szőrvirsli sárga
Houdini-szemekkel felugrik az ágyra és próbál
rámászni a fejemre. Így akarja
kideríteni, hogy meghaltam-e.
Ha nem, akkor vakargassam meg; ha igen,
majd kitalál valamit. Letelepszik
a mellkasomra, szívom húsos
büfögését és pállott kanapé-illatát,
dorombol, mint egy mosógép. Egy másik kandúr,
még nem herélt, megjelölte az ajtónkat,
hadüzenetet küldött. Az egész a szexről
és a területről szól, hosszú távon ezek fogják
a vesztünket okozni. Egy-két környékbeli macskatartónak
le kellene nyisszantania néhány heregolyót. Ha mi,
bölcs emberszabásúak észnél volnánk, ugyanígy tennénk,
vagy felfalnánk kicsinyeinket, mint a cápák.
De a szeretet kiszúr velünk. Újra
és újra: lő és talál!, és éhínség
kúszik be az ágyba, rátámad a hullámzó
pehelypaplanra, és a lehűlés
fagyot hoz, és légszennyezés ömlik
kéményeinkből, hogy melegen tartsuk magunkat.
Február, kétségbeesés hónapja,
szőrös a szíved.
Szörnyű dolgokra gondolok, és sült krumplira vágyom
egy löttyintés ecettel.
Macska, elég a mohó nyivákolásodból
és apró, rózsaszín segglyukadból.
Tűnj az arcomból! Többé-kevésbé
te vagy az élet értelme, szóval
tégy optimistává, gyerünk.
Szabadíts meg a haláltól. Ünnepeld a gyarapodást. Hozd el a tavaszt.

Mohácsi Balázs

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.