Francis Ponge
Jegyzetek egy kagylóról
A kagyló apró dolog, de ha visszahelyezem a szélesen elterülő homokpartra, ahol rátaláltam, máris nagyobbnak látszik. Hiszen ha egy maroknyi homokot szórnék a markomba, és azt a keveset venném szemügyre, mely azután marad, hogy szinte az egész kipergett ujjaim közül, vagyis néhány szemet szemlélnék csupán, majd tovább az egyes homokszemeket, akkor abban a pillanatban egyetlen homokszemcse tűnne aprónak, maga a kagyló pedig, ez az osztrigakagyló vagy csészecsiga vagy ez a palloskagyló, úgy nyűgözne le, akár egy egyszerre hatalmas és becses emlékmű, olyasvalami, mint Angkor, vagy Saint-Maclou temploma, vagy mint a Piramisok, de mely sokkal különösebb jelentéssel bír, mint amellyel ezek a túlontúl és kétségbevonhatatlanul emberi építmények párosulnak.
És ha ekkor arra gondolok, hogy ezt a kagylót, amelyet a tenger roppant hulláma maga alá temet, hogy ezt a kagylót egy állat lakja, ha tehát ehhez a kagylóhoz egy állatot társítok, és képzeletben néhány centiméterrel a víz alá helyezem, akkor már Önökre hagyom, képzeljék csak el egyedül, micsoda megnövekedett formát, felfokozott méreteket öltene magára újból benyomásom, és válna el élesen attól, amellyel a fent említett, legfigyelemreméltóbb emlékművek szolgálnak!
*
Az ember emlékművei saját vagy bárki emberfia csontvázának darabjaihoz, hatalmas, csupasz csontokhoz hasonlatosak: semmilyen, léptékükhöz illő lakót nem idéznek fel. A leghatalmasabb katedrálisokból is csupán egy formátlan hangyasereg tör elő, és a legfényűzőbb kastély is, amelyet egyetlen emberre terveztek, inkább hasonlatos egy kaptárhoz vagy egy többkamrás hangyabolyhoz, mint egy kagylóhoz. Amikor az úr elhagyja otthonát, bizonyosan kevésbé lenyűgöző, mint amikor a remeterák, szálláshelyének fantasztikus tölcséréből elődugja szörnyűséges ollóit.
Szórakoztatna úgy elgondolnom Rómát, vagy Nîmes-et, mint szétszóródott csontvázat; a sípcsont itt, amott egy valaha életteli város koponyája, de ekkor muszáj elképzelnem egy hús-vér-csont kolosszust is, amely valójában még akkor sem illik semmi, ismereteinkből értelemmel kikövetkeztetőhöz, ha olyan egyedi kifejezéseket alkalmazunk, mint a Római Nép, vagy a provence-i Sokaság.
Mennyire boldoggá tenne, ha egy nap valaki közölné, hogy egy effajta roppant kolosszus valaha valóban létezett, ha valaki, bármiféle meggyőződés nélkül, egy nagyon is kísérteties és teljes egészében absztrakt víziót ültetne el bennem! Ha megérinthetném arcát, karját ennek a kolosszusnak, és láthatnám, hogy nyugszik keze teste mellett.
Mindez rendelkezésünkre áll a kagylót illetően: vele nyakig merülünk a húsban, nem hagyjuk el a természetet: egyaránt jelen van itt a puhatestű és a rák. Innen ered a különös bizonytalanság, mely megtízszerezi élvezetünket.
*
Nem tudom miért, de az kívánom, hogy az ember, roppant emlékművei helyett, melyek nem tanúskodnak egyébről, mint képzeletének és testének groteszk aránytalanságáról (vagy alávaló társadalmi, vallási szokásokról), ezek helyett az emberléptékű, vagy nála jóval hatalmasabb szobrok helyett tehát (Michelangelo Dávidjára gondolok), melyek egyszerű ábrázolások csupán, hogy inkább méretének megfelelő fészkeket és kagylókat építsen, saját puhatestű-alakjától nagyon is különböző, de arányaiban önmagához igazított dolgokat (innen nézve, a négerek kunyhói kielégítőnek tűnnek számomra), hogy tudását arra fordítsa az ember, hogy az eljövendő nemzedékek számára olyan hajlékot hozzon létre, mely alig nagyobb tulajdon testénél, hogy képzeletének, értelmének egésze beléköltözzön, hogy szellemét az elrendezésre és ne az aránytalanságra használja, – vagy, legalábbis, hogy szelleme felismerje önnön testének megtartó határait.
Éppen ezért nem csodálom azokat, akik, akár a Fáraó, a sokaság révén emelnek emlékműveket egyetlen embernek: jobban tetszene, ha ezt a sokaságot arra használná, hogy olyasmit hozzon létre, ami nem, vagy csak alig nagyobb a saját testénél, vagy – ami még dicséretesebb volna – ha saját (a többi ember feletti) fölényéről, saját művének jellege tanúskodott volna.
Ebből a szempontból főként az olyan mértéktartó írókat vagy zenészeket csodálom, mint Bach, Rameau, Malherbe, Horatius vagy Mallarmé –, de mindenek fölött az írókat, hiszen építményük a puhatestű-ember valódi és hétköznapi ürülékéből épül fel, a legarányosabb, a testéhez leginkább hozzáigazított dologból, miközben formáját tekintve az elképzelhető legkülönbözőbből: vagyis a beszédből.
Ó írott szavak Louvre-ja, amelyet a faj pusztulása után talán más vendégek laknak majd, néhány majom például, vagy madár, vagy más magasabb rendű élőlény, ahogyan a rák is átveszi a puhatestű helyét a kagyló belsejében.
És ezután, az állati uralmat követően, a levegő és a finom szemű homok lassan beléhatol, miközben a földön hánykolódva még tovább kopik és egyre fényesebb lesz, majd szétmállik ragyogva, ó meddő és anyagtalan por, ó csillámló üledék, habár a levegő és a tenger hengerműve felváltva kavar és őröl szüntelen, végtére is, mi többé már nem vagyunk jelen, a homok semmivé sem alakulhat már, még üveggé sem, és ez EZ A VÉG!
Szabó Marcell
fordítása