Ana Luísa Amaral

Hangok

Örök ez a pillanat, a tiszta nap,
a vízfestékkel megrajzolt házak színei,
az ereszkedő barna és vörös,
az őszinte üveggel ragyogó ablakok.
Ez az eltűnt pillanat, ami ahogy papírt ért a tollam,
már nincs többé: mert örök

Veled álmodtam, az a gondolat ébresztett,
hogy még vagy, mint ez az ablak, 
ahogy a test meghajlik a forró és fürge szélnek,
de minden olyan zavaros, mint az álmok

Most, ebben a pillanatban, felidézem
érzeted, érintésed. 
Nem látom álomképem körvonalát,
nem tudom, hogy ház volt, vagy csak levegő.
Csak te vagy a tiszta emlék,
a mindent beborító, ami kéket és napfényt hozott
erre, a házakhoz hasonlóan vonalzóval megrajzolt térre,
ahol ülök

És most elsétálsz mellettem,
és megsokszorozódsz a teret beterítő
asztalokon és székeken,
és látlak az előttem felmeredő üvegben,
valódibb vagy, mint ez a pillanat, és ha Bruegel látna,
most megfestene, pontosan úgy, ahogy vagy.
És közelebb lennél ahhoz, ami örök

(Én, aki nem ismerek mást, csak az illanó felragyogását,
szavakat adnék neked –)

 

Urbán Bálint

fordítása