Crìsdean MacIlleBhàin (Christopher Whyte)

HARD MEN

Akkor Cainbile hárfásai eljöttek hozzájuk Es Ruaidból, hogy zenével szórakoztassák őket. Ám ők azt hitték, hogy a hárfások az Ulster-béliektől jöttek, hogy kémkedjenek. Ezért űzőbe vették őket, míg a hárfások el nem futottak előlük, szarvasokká változva belezáródtak a Lia Mór-i kőobeliszkekbe; mert igazából okkult tanokban járatos druidok voltak.

A zenénk olyan tökéletes lett:
szétmállott az idő, s fülünk kicsukta
a vitézi lakoma ricsaját,
a bárgyú fecsegést, ezüst kupáik
csengését, meg az egész 
hangzavart, dicsekvést, fogadást, 
ahogy falánkan,
bumfordi kézzel nyúltak a közös
tálakba, rágatlan nyelték a húst
(majd jól kihányják) – s ekkor megvadultak!

Az asztalokat földöntötték. Padjaik 
visítottak. Minden vitéz lekapta
a lándzsáját a falról. Szájukat
üvöltve nyitották, látszott rohadt foguk.
Az állukon a habzó nyál lefolyt,
szemük vérszomjas volt és lángoló.
Kicsiszolt pengék villogtak vakítón.
Nem volt okunk a maradásra.
                                       A hegedűk
eltűntek, ám a zene lebegett,
mint tépett abrosz a csürhe fölött.
A termet hátrahagytuk, le a lejtőn
a hűvös szél bundánkat símogatta,
ügyes kezével. Ezek jönnek utánunk!

Ó, mámorító hajsza! Szarvas-orrom
egybefonta  az éji levegőt
gazdag szimfóniává. Ösztökélt
és süketített. Állati dorongom
merev volt a veszélytől s izgalomtól!
A tóhoz értünk, haboztunk, de végül
kerültünk, a vadászok közeledtek,
kiabálás és kutyaugatás.
Tüskés ágak csapódtak oldalamnak,
ahogy a végső meredekre hágtunk
és elértük a kőöszlopokat!

                                           Olyan volt, 
mintha valaki színmeztelenül 
ugrana jeges hegyi patakba.
Ütést éreztem lent a gyomromon,
szemhéjam mögött csillagok, majd csönd.
A távolból, kívülről a dühödt
garázdák egy-két lándzsát hajítottak
a kövek felé, hiába. A zaj
inkább csak zavarta fagyott fülünket.
Mélyről jövőn, gúnyosan, ingerelve
szállt föl a kacajunk az ég felé.

Nádasdy Ádám

fordítása