Eavan Boland

Hogy alkottunk öreg földön új művészetet

Hírhedt harcmező ez a völgy.
        Sosem értetted a természetlírát.
Eddig. E pillanatig ‒ ha ezek az állítások
        nem ide illők, kövesd ezt

a csöndet a tetőpontjáig, és hallani fogod
        a levegő történelmét: megírva a páfrány
frissességét, vagy egy fenyőrigó vagy
        énekes rigó emelkedését és fordulását.

A másik történelem néma: a torkolat
        arra van. Az eredmény itt döntetett el:
Két király felkészült, hogy nem ejt foglyokat.
        Majd egy király és egy halott hagyomány.

Most a párás alkony és az összes régi seb
        egy nyelvre vár, másmilyen igazságra:
Ha látod a fűzfa selyemszövetét
        és a folyókanyarulat legszélét,

ahogy egyre csak sötétedik, akkor
        tudni fogod, hogy a természetlíra
nem cselekvés és nem is annak a vége:
        hanem ez a rozsda a fák melletti kapun,

a lábunk alatti marharácson,
        a kormányművön: mindez
következmény, burok és,
        a maga szerény módján, a béke művészete:

A távolság szót próbálgatom és megtelik
        platánfákkal, egy nyárra való virágporral,
és ahogy leírom: völgy, a szalma, a fém,
        a vér, az eskük, a vértek megíratlanok.

Lassan terjed a csönd, e szavaktól
        azokig a magyalfákig elér, félig-meddig
árnyékok vetülnek a gázlóra
        a Yellow Island déli partján,

ahogy az alkonyat megmutatja, hogyan
        kezd ez az édes korrózió beteljesedni:
amit látunk, azt a vers láttatja:
        esteledik ‒ marhák, marhák árnyéka ‒,

rekettyebokrok, és az időjárás változása
        hamarosan mindent átalakít: mi azt látjuk,
ahogy a tér és a tér gyötrelme erre
        a pillanatra megszabadulnak egymástól.

Bordás Máté

fordítása