Kizárod magad, aztán megpróbálsz bejutni
Egyszerűen kimész és becsukod az ajtót
gondolkodás nélkül. Aztán amikor hátranézel,
hogy mit csináltál,
már túl késő. Ha ez egy
élettörténetnek hangzik, az se baj.
Esett az eső. A szomszédok, akiknek
volt kulcsuk, elutaztak. Megpróbáltam sorra kinyitni
a földszinti ablakokat. Bebámultam
a kanapéra, a növényekre, az asztalra
és a székekre, a hifire.
A kávéscsészém és a hamutál ott várt rám
az üvegtetejű asztalon, és együtt éreztem
velük. Azt mondtam, Helló, barátaim,
vagy valami ilyesmit. Végül is
nem is volt ez olyan rossz.
Történt már rosszabb is. Ez
még viszonylag vicces is volt. Megtaláltam a létrát.
Fogtam, és a háznak támasztottam.
Aztán az esőben felmásztam a teraszhoz, átlendültem a korláton
és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Ami persze zárva
volt. De azért csak benéztem az íróasztalra, a papírokra és a székre.
Ez az az ablak az íróasztal
túloldalán, amin ki szoktam bámulni,
ha felnézek az íróasztalnál ülve.
Itt nem olyan, mint a földszinten, gondoltam.
Ez valami más.
És nem volt semmi benézni onnan, úgy, hogy engem senki sem lát,
a teraszról. Ott lenni, belül, és mégsem lenni ott.
Azt hiszem, még csak el sem tudom mondani rendesen.
Odanyomtam az arcom az üveghez,
és elképzeltem, ahogy odabent
ülök az íróasztalnál. Időnként
felnézek a munkából.
Valami másik helyre, és másik
korszakra gondolva.
Azokra, akiket akkor szerettem.
Álltam ott egy percig az esőben.
És a legszerencsésebb embernek hittem magam.
Pedig végigsöpört rajtam a szomorúság.
Pedig durván szégyelltem magam amiatt
a bántó dolog miatt, amit annak idején tettem.
Betörtem azt a gyönyörű ablakot.
És újra beléptem.
Berta Ádám
fordítása
