Lars Reyer
A hosszú menetelés a városon át éjszaka
(Der lange Fußmarsch durch die Stadt bei Nacht)
Ülsz & iszol & kapaszkodsz
erősen a hamutálba, most azt látod
a füstszínezte kocsmaablakon keresztül:
az arcod
nagyfelbontásban, pórusmélyen
benned a párlatok, a bőröd alatt
vacak aroma, az éjszakákba süllyedő
rengeteg napé, a csapos többé
már észre sem vesz, szótlanul
tölt neked újra, fizetsz.
A közvilágítás
fénye szelíden szemedbe pislog,
talán ez az utolsó este,
hogy még hazatérsz, felhajtod
gallérod rendesen, aztán
a hosszú menetelés a városon át.
A hosszú menetelés a városon át éjszaka,
a járda repedezett lapjain csúszkál
a cipőd, nyugodt
eső esik, moha
nő a falakon, amelyek itt
a villákat (üresek & lomhák) bekerítik,
macskabagoly huhog & messze sínein
a villamos nyivákol, rajta a késői
ivók üléseikbe punnyadva,
a géphang tartja őket ébren („A következő
megálló Torgauer tér”). A hosszú
menetelés (korhadt talpak), a büfén
még égnek a körték, elhasznált zsír szaga &
a gégefőnél megakadó szavak,
bordaíved
alatt szúrást érzel, ősz kezével
önt ősz hajú kísértet
mosóvizet a placcra.
Akik a szennyvízben gázolnak – fejükre
heraldikus sisak zárul –, akik
a csatornákat tisztítják, impregnált
tüdeikkel aligha lélegzik
az
Éltető Anyagot. [1]
Akik a szennyvízben gázolnak, azok
a föld alatt hatolnak a történelembe, a történetek –
úgy hatolnak be a versbe, mint
részecskepor,
ahogy finom filmrétege a hangszalagot bevonja.
Az aszfalton a közlekedési lámpák fényei,
halvány maszatok, magad elé
régről ismerős ritmust dúdolsz, only
there is shadow under this red rock, (come in
under the shadow of this red rock), [2]
a téglafal
még lövésnyomoktól, álomarcoktól ki-
verejtékezve izzik.
A városon át,
a panelsor mentén, az erkélyekről
(éjszürkébe burkolózva) vigyorognak
napernyők, grillsütők & virágládák – & halk
zümmögés a levegőben, lehűtött
láz.
Egy tűsarok gyors, kecses
metronómtaktusát követed, tikk-takk,
tikk-takk veri az utcát (koponyádon
kopog). Fejedben feltérképezed
a mindig új utakat, főutakat,
gyalogösvényeket & körutakat – az egész
változik szüntelen, csak a folyó
terül el ugyanott, mint göröngyös, puha
ágyban & a partján (ott, ahol a kövek
közt sóska nő) próbálgatsz egy rövid
dallamot.
Akik a szennyvízben gázolnak, azok
sárga kabátot hordanak, gumicsizmát & sisakot, hogy
meg ne ártson nekik
a higany-
sűrű gőz,
amely vakít, a lélegzetet szegi. A fejlámpák
égnek mégis nyirkosan – ők, akik
a szennyvízben gázolnak, a szúrós párákat beszívják,
érthetetlenül beszélnek, kísértethangon, iszapról,
salakról, a nap nap után elviselhetetlen matériáról
mesélnek, amely bőrük alatt forr & gyakorolják,
a föld alatt,
a járást egyenes derékkal.
Éjszaka, az állványzaton csapkod
a ponyva, vánszorogsz, mögötted görbe
árnyékod, a tompán
kivilágított ablakok előtt. Magasföldszint,
itt izzanak el örökre a kárhozott ünnepnapok
& a tévéképek (kék villódzás).
A halott kéz
és láb nélküli angyalok körül
a romokon,[3] a fülsiketítő csöndjük, te
biztosan navigálsz tekintetük
sorfalán át
& mégis
homlokodra
a hideg verejték
kiül. Talán mert hamarosan a szürke reggel,
a vöröses fényű égbolt
megnyílik, a verebek & a feketerigók
kórusa hangol & te végre
álmodba merülhetsz, kulccsal
kapud nyitod máris & vissza-
rettensz, hát ez vár rád, tudod
nagyon jól, a néma szobák, a bútorok,
a cserepes növények, a kanapé, régi
kísértetek maradék pillantásai, az elromlott
hűtővilágítás,
kénköves konvektorpokol.
fordításaMohácsi Balázs
[1] Utalás Volker Braun Der Stoff zum Leben (Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2009) című művére. (A ford.)
[2] Idézet T. S. Eliot Átokföldjéből. „Csupán / E vörös szikla alatt van árnyék, / (E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék)” – Vas István fordítása. (A ford.)
[3] Idézet Durs Grünbein An diesem Morgen gingen című verséből. (A ford.)