Antony Gormley: Standin Matter I., 2001

Madrigál

Talán túlságosan bízunk a szívben,
miközben bármelyik motorblokk tudja, hogy szétesik minden,
moslék lesz az agy többszintes nyilvántartása,
nincs szobor, mely az esőben idővel szét ne mállna,
a kontinensek darabokban, és romhalmaz a birodalom,
az aranygyapjú tiszta lyuk, minden folyó vigasztalan.
Nem amit ígértünk, igen és nem, nem amire esküdtünk,
nem a borzasztó dolgok, amelyek gyerekként történtek velünk,
nem változtatnak semmin. Mi az a fajta vagyunk,
akik pisztolypárbajra napernyőt viszünk.
Egy galamb elsül, egy kukásautó burukkol,
mióta elveszítettelek, minden megbolondult.
Rosszabb, mint csirkefeldolgozóban melózni,
rosszabb, mint siketek tárgyalótermében szólongatni,
vagy mint inget benne maradt tűkkel próbálni fel,
hallgatni a szívre, hamarosan megbánod, csak figyelj.
Ovális keretükben vádaskodnak a fényképek,
és hamarosan lezuhan, hatalmadból bármit szegeztél az égnek.
Nem az a lejárató cikk, amit akartál, hanem amit elvállaltál,
kitántorogsz az ünnepélyről, hogy lásd, ott áll
a szennyezett pataknál saját szennyezett magad.
Olyan érzés, akár valami polcról leeső darab,
csorba kerti törpe, jojó, zsinege elszakadt,
mert amikre csak gondolsz, nincsenek,
a hajkorona, a szemek.
Hogy mit mondjál, még mindig nem tudod,
úgyhogy csak beszélsz, így búvóhelyed hátha elárulod,
a leveleket együgyűen zavarod fel a fán,
ahonnan éppen leesel. De ha egy papír egyszer meggyűrődve, már
nincs, aki kisimítsa. Hogyha egyszer a számok már kitörölve,
nincsen mit összeadni. Úgyhogy ideje a mai nap
mégis-kit-érdekel könnyű álmainak,
aminek nyitva kéne lennie, az becsukódik, megkeményszik a puha,
míg a rejtélyek kertjébe bemászik a következő csapat hülye
robbanó röhögéssel.

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.