Michael Donhauser

Nemsokára fagyottan hevert…

Nemsokára fagyottan hevert, rövidesen felolvadt
a jég, a hold sápadt fényben, ezüstösen ragyogott,
kifeszítve mint a vászon, minthogy magányosan
olvasott és feltekintett, az elmerültségből kiszakadva,
tűnődve beszélt, és meglágyult, és hűvös illat
volt, ami a kerteken túlnyúlva egyesült, az alkonyhoz
hasonlóan, amely közel volt, mint a diófa, melynek
ágain keresztül bolyongott vagy inkább zuhant, és vékonyan,
mint a harangszó, felcsendült, ami zuhanva érintett meg
minket, és suttogva hanyatlott alá, mintha olyan hullámok
volnának, amelyek halkan suhogtak le a csigalépcsőn,
mint egy ruha.

Szabó Tibor Zsombor

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható: Michael Donhauser: Variationen in Prosa, Berlin, 2013, S. 31.