
PAUL CLAUDEL: DÉLFORDULÓ (részlet)
YSÉ Megértem az én kedvesem,
És ő is megért, és az értelem vagyok karodban, és Ysé, a te lelked!
Mi dolgunk másokkal? De te egyetlen vagy, akárcsak én.
És bensőmben olyan a hangod, mint elviselhetetlen kiáltás,
És nagy nehezen feléd emelkedek, mintha óriási és masszív és vak és vágyakozó és
hallgatag volnék,
De amire mi vágyunk, az nem alkotás, hanem pusztítás, és hogy, ah!
Ne legyen kettőnkön kívül semmi, és benned csak én, és bennem csak, hogy enyém vagy,
és harag, és gyöngédség, és hogy pusztítsalak el, és ne zavarjon
Többé ez az utálatos húsruha, és a vad fogak szívemben,
Nem is vadak!
Ah, én nem boldogságot hozok neked, hanem halált, az enyémet is,
De mit bánom én, mit számít nekem, ha halálba vezetlek,
Téged és engem, nem baj, csak a kettőnk árán, kik magunkat
Adtuk, dobtuk, téptük, szaggattuk, felégettük,
Érezzem a lelked egy percig, mely maga az öröklét, érintse,
Kösse
Meg az enyémet, mint homokot a zubogó és sípoló mész!
MESA Ysé!
YSÉ Itt vagyok, Mesa. Miért szólítasz?
MESA Ne légy többé idegen!
Végre kiolvashatom szemedből, s megriaszt, a nagy Pán hívását!
Szemed mélyén, míg rám nézel, lelked nagy fekete lángja úgy lobog minden irányba, mint
a tűzemésztett város!
Érzed-e most kebledben a szerelem halálát és a lángra kapott szívnek tüzét?
Karomban, ím, itt e másnemű lélek, és én vagyok a hímje.
És alattam érzem szenvedéllyel a tagadásod és bennem a felforgató zűrt,
A teremtését, ahogy a Föld
Tajtékzó szájával létrehozta a száraz felszínt, és iszonyú ajakcsücsörítéssel
Kiköpte magából anyagát, és mint a tésztát, a hegyek redőit!
És nézd csak, különválik a szívemben, és te vagy
Ysé, és akár egy szörnyeteg, úgy hajlok
Feléd, és te vagy Ysé!
És minden mindegy, és szeretsz, és erőm hatalmas!
[fordíto]