Agnieszka Pilat: White Noise

Rádióhullámok

Antonio Machadónak

 

  Elállt ez az eső, és előjött a hold.
Halvány fogalmam sincs a rádió-
Hullámokról. De azt hiszem, hogy közvetlenül eső
után, vagy amikor a levegő nedves, jobban terjednek. Na mindegy, most kitágul a vételi
körzet, és be tudom fogni Ottawát, vagy, ha akarom, akár Torontót.
Mostanában esténként azon kaptam magam,
hogy mérsékelten érdekelni kezdett a kanadai politika
és közélet. Komolyan. De leginkább a
zeneadóikra vadásztam. Elüldögéltem itt a székben,
és hallgatóztam, nem kellett csinálnom semmit, még gondolkoznom sem.
Nincs tévém, és már leszoktam az újság-
olvasásról. Este mindig bekapcsoltam a rádiót.

  Amikor kijöttem ide, próbáltam elszabadulni
mindentől. Főleg az irodalomtól.
Ami vele jár, meg ami belőle adódik.
A lélekben ott a vágy a nem-gondolkozásra.
Az elcsendesedésre. S ezzel párosul
a vágy a szigorra, igen, és a kérlelhetetlenségre.
De a lélek ráadásul egy simulékony seggfej,
nem mindig megbízható. És ezt elfelejtettem.
Meghallgattam, mikor azt mondta, jobb dalolni arról, ami elmúlt,
és nem fog visszatérni, mint arról, ami még mindig
velünk van, és holnap is velünk lesz. Vagy nem.
És ha nem, akkor sincs semmi gond.
Nem is nagyon számít, mondta, hogy az ember egyáltalán dalol-e.
Erre a hangra hallgattam.
El tudod képzelni, hogy valaki így gondolkozik?
Hogy a kettő igazából egy és ugyanaz?
Micsoda nonszensz!
De esténként ezek a butaságok jártak a fejemben,
miközben üldögéltem a székben, és hallgattam a rádiómat.

  Aztán, Machado, a költészeted!
Kicsit olyan volt, mint amikor egy középkorú férfi
újra szerelmes. Figyelemreméltó ilyesmit látni,
és zavarba ejtő is.
Csacskaságok, mint például hogy kiteszem a képed.
És elvittem a könyved magammal az ágyba,
és úgy aludtam, hogy a kezem ügyében legyen. Egyik éjjel álmomban elment
mellettem egy vonat, és felébresztett.
És ami először eszembe jutott, zakatoló szívvel
ott a sötét hálószobában, ez volt –
Nincs semmi gond, Machado itt van.
Aztán újra el tudtam aludni.

  Ma, amikor sétára indultam, magammal vittem
a könyved. „Figyelj oda!”, mondtad,
amikor valaki megkérdezte, mit kezdjen az életével.
Úgyhogy körülnéztem, és mindent megjegyeztem.
Aztán kiültem vele a napra, a folyóparti
helyemre, ahonnan látszanak a hegyek.
És becsuktam a szemem, és a víz hangját
hallgattam. Aztán kinyitottam, és olvasni kezdtem
„Abel Martin utolsó panaszai.”
Ma délelőtt erősen rád gondoltam, Machado.
És még annak fényében is, amit a halálról tudok, azt remélem,
hogy megkaptad a neked szánt üzenetemet.
De az is oké, ha nem. Aludj jól. Pihenj.
Előbb-utóbb, remélem, találkozunk.
És akkor személyesen is elmondhatom neked ezeket.

fordítása

 

 

 

A vers az alábbi linken olvasható angolul, de eltér a kötetben szereplő közléstől, mely a fordítás alapjául szolgált.
https://www.theparisreview.org/poetry/2965/ten-poems-raymond-carver