Camille Pissarro: Boulevard Montmartre, morning, cloudy weather (1897)

Séta Párizsban
(Walking in Paris)

Visszatérek az ifjúkorodba, Nana,
mintha lemoshatnám rólad
az őrült nőt, aki lett belőled:
aszott és szorulásos,
hallókészülékben üvöltözik.
Visszatérek, középkorúan, és itt talállak
húszévesen: feltornyozott haj, hosszú, viktoriánus szoknya,
napi tizenöt mérföldet kutyagolsz Párizsban,
mert kocsira nem telik.
Ma tizenhat mérföldet gyalogoltam.
Lépést tartok veled.

Olvasom a Párizsból 1890-ben írt leveleidet.
Esténként magammal viszem az ágyba, a vékony matracon
tanulmányozom őket, mint színésznő a szövegét.
„Kedves Otthoniak”, írtad,
nem tudtad, hogy én leszek az utolsó otthonod,
nem tudtad, hogy visszahámozom az életedet a kezdetéig.
Mi lehetne valósabb, mint a te utcáidon járni?
Nekem is van bütyköm, mint amit vattával óvtál.
Párizsban 1890 tegnap volt,
és 1940 meg se történt –
a nácik koszos uniformisát
szétszaggatták, újravarrták és ismét eladták.
Egy megszállás vagy hódítás semmiség – 
megmaradni, az minden!

Ha már eddig eljöttem,
még messzebb megyek.
Te vagy a történelmem (te gyermekrabló),
és én beléd hatoltam.
Elhagytam a férjemet és a gyerekeimet,
a feketék ügyét, a késő esti híradót és a forró fürdőt.
Szobám Párizsban akkora, mint egy cella,
58 font könyvvel zsúfoltam tele. 
Ez minden, ami amerikai, és erre sem emlékszem.
Inkább a leveleidet olvasom,
áthelyezem a szavaid a saját életembe.

Gyere, öregasszony,
nővérek leszünk!
Összevetjük a kis kávéházakban az árakat az étlapon, frankban számolunk,
megtekintjük a tornyot, ahol Marie Antoinette várta, hogy lefejezzék,
letérdelünk a Notre Dame rózsaablakánál,
és borús időben korán hazatérünk,
összebújunk Madame konyhájának langyos tűzhelyénél.
Holnap erős cipőben vágunk útnak,
szőrmemuffot veszünk elkékült kezünkre.
Bátran beléd karolok,
minden nap új kirándulás.
Gyere, nővérem,
szüzek vagyunk,
életünk ismét tökéletes
és elhasználatlan.

  1. október

fordítása