Louis Casimir Ladislas Marcoussis: The Glass of Absinthe
Szerencse
Kilencéves voltam.
Világéletemben ott volt
körülöttem a pia. A barátaim
is ittak, de ők bírták.
Fogtuk a cigarettát, a sört,
meg két lányt,
és kimentünk az erődhöz.
Baromkodtunk.
Néha úgy tett az ember,
mintha kidőlt volna, hogy a lányok
megvizsgálhassák.
Becsúsztatták a kezüket
a nadrágod alá, miközben
csak feküdtél, és próbáltad
visszatartani a nevetést, máskor meg
hátradőltek, becsukták a szemüket,
és hagyták, hogy tapperold őket mindenütt.
Egyszer egy buliban apám
kijött a hátsó verandára
csövelni.
Túlkiabálták az emberek
a lemezjátszót,
ácsorogtak körben
nevettek és piáltak.
Amikor apám befejezte
felhúzta a sliccét, egy darabig
bámulta a csillagos eget – akkoriban
mindig csillagosak voltak
a nyári éjszakák –
aztán visszament a házba.
A lányoknak haza kellett menni.
Egész éjjel az erődben aludtam
a legjobb barátommal.
Szájon csókoltuk
és tapperoltuk egymást.
Reggel felé elhalványultak
a csillagok.
Láttam, hogy egy nő
alszik a házunk előtt a gyepen.
Benéztem a szoknyája alá,
aztán söröztem és
cigarettáztam.
Barátaim, azt gondoltam, ez
az élet.
Bent a házban valaki
egy üveg mustárban
nyomta el a cigarettát.
Ittam egy korty töményet
az üvegből, aztán
beleittam egy langyos collins mixbe,
aztán még egy korty whisky.
Járkáltam szobáról
szobára, de senki nem volt otthon.
Mekkora szerencse, gondoltam.
Sok évvel később
még mindig odaadtam volna
a barátokat, a szerelmet, a csillagos egeket
egy házért, ahol senki
nincs otthon, senki nem jön haza,
és csak piálhatok.
Berta Ádám
fordítása
