Robin Morgan

Szörnyeteg
(Monster)

 

Nézd. Ma este tényleg
lassan haldoklom magamban.
És nem fogom most felsorolni 
a megerőszakolásokat és az égetéseket és a veréseket és a mosolyokat
és a duzzogásokat és a dührohamokat és az összes szart,
amit a nőkre testáltatok a történelmetek során
(nem volt szerepünk benne – pedig isten a tanúnk, hogy próbálkoztunk),
ahogy a nehéz, követelőző testetek a testünket nyomta,
és a gőgös izzadtságotok, akár a folyékony arrogancia
tömítette el a pórusainkat.
Nem ma este.

Belefáradtam, hogy a győzelmeteket, az elnyomásunkat soroljam,
főleg ma este, miközben van két férfi, akik kedvesek a számomra – 
egyikükkel élek, a gyerekem apja és 
azt állítom, hogy életet-adó halál-komoly küzdelemben vagyok vele –, 
miközben ti ketten a konyhaasztalnál ültök, díszes 
rituáléját táncoljátok valaminek, ami szerintetek küzdelem,
de senkit nem vertek át. Az elnyomás, a bánat, és a szeretet,
amin effeministaként osztoztok a patriarchátus lángoló világában
még mindig nem képes áthatolni a férfiasság hatalmi játszmáin.

A gyerek a szomszéd szobában alszik. Fehér. Fiú. Amerikai.
Potenciálisan a faj leghatalmasabb halálos 
teremtménye.
A haja, ó fájdalom, illatos kacsokba ugrik, az izzadságtól
nedves a nyári álomban. Még nem „igazi férfi” és életemre esküszöm,
ha rajtam múlik, soha nem lesz az.
De két nappal ezelőtt, amikor meztelenül látott körülbelül
háromezredszer a kevesebb mint két éve alatt,
hirtelen eszébe jutott
a szőrös lény, aki a kedvenc tévéműsorában ásítozik,
ezt a képet összekötötte a nemi szervemmel, felnevetett
és azt mondta: „Szörnyeteg”. 

A nők forradalmára úgy vágyom, mint egy szeretőre.
Sóvárgok utána, annyira akarom ezt a szabadságot,
a végét ennek a küzdelemnek és félelemnek és hazugságnak,
amit mind kilélegzünk, hogy bele tudnék halni
ennek a vágynak már a szenvedélyes kimondásába is.
Csak egyszer az életemben táncolhassak
teljesen egyedül és meztelenül egy magas kőszirten, ciprusok alatt,
anélkül, hogy félnem kéne, hová lépek.
Csak pillantsam meg, ami lehettem volna és soha, soha
nem leszek, ha nem kellett volna „elpazarolnom az életem” a küzdelemben
azért, amit a szabadságom hiányától megpillantani is alig tudok.

Akik elborzadnak az erőszakon, nem hajlandók elismerni, hogy már
megtapasztalták, már elkövették.
Akik az „egyéni megoldás”, a „privát odüsszeia”, 
a „személyes fejlődés” karjaiban fekszenek,
mind közül a legkonformistábbak,
mert a szenvedést elismerni 
a szabadság megteremtésének a kezdete.
Akik félnek a haláltól, nem hajlandók elismerni, hogy már halottak.
Hát én haldoklom, megfulladok ettől a reménytelenségtől ma este,
ettől a halálos súlytól, hogy még azzal a kevés férfival
is folyamatosan küzdök, akiket szeretek, akik számítanak nekem,
minden nap megölnek.

Érted, amit mondok? Haldoklom. Megőrülök.
Tényleg. Nem költői metafora.
Azt hallucinálom, hogy a bőrömet pókhálóként 
finom szivárványszínű háló borítja mindenhol,
és ha el tudok aludni, egyre többet álmodom
arról, hogy megölnek vagy én ölök.
Édes forradalom, annyira szeretném, hogy a női könnyek mindegyike
egy golyó legyen, ahogyan legördül csöndben az arcomon ebben a pillanatban,
minden szó, amit leírok, minden billentyű az írógépemen egy golyó legyen,
ami megöli azt a valamit a férfiakban, ami építi ezt a birodalmat, 
ami gyarmatosította a hús-vér testemet,
és a gyarmatot így nevezte el: Szörnyeteg.

Egyike vagyok a „férfigyűlölőknek”, mondták egyesek.
Nincs időm vagy türelmem elmondani újra, miért vagy hogyan
nem a férfiakat gyűlölöm, hanem azt, amit a férfiak csinálnak ebben a kultúrában, vagy
hogy a szexizmus, a hatalmi dominancia és a versengés rendszere
az ellenség, nem az emberek – de akkor is a férfiak alkották ezt a rendszert,
ők tartják fenn és konkrét előnyökhöz jutnak belőle.
Szavak és retorika ömlik ki
az artériámból, amikor a humanista szeretet
borotvaéle hasítja fel. Elég.
Azt még elmondom, hogy férfiak, titeket is föl kell szabadítani,
bár nekünk nőknek talán a szabadságba kell majd titeket
lökni és ölni,
mivel legtöbbetek inkább áll szívesen a halál elébe,
minthogy föladja a hatalmát a hatalom megtartására.

Érezzek együtt a gyilkosainkkal öngyilkos indíttatásuk miatt? Hát
egyszer egy repülőúton egy férfi a folyosó másik oldalán – 
második világháborús paraplégiás sebesült volt,
csípőtől lefele teljesen halott,
betolta valaki a kabinba – az egész utat azzal töltötte, hogy
mohón falta először az újságok sportrovatát
és aztán a sportmagazinokat,
bárkinek, aki meghallgatta (főleg a stewardesseknek) 
hangosan magyarázta, hogy melyik atléta volt „igazi férfi”.
Két férfi a közvetlen mögöttem lévő ülésen végig arról beszélt,
hogy melyik Karib-szigeten a legjobb kurvázni, és
milyen színű a szexi és engedékeny segg. 
A stewardess mosolygott és kávét szolgált föl nekik.
Én egynél többször markoltam meg az ülésem karfáját,
hogy megálljak és ne keljek föl, ne üvöltsem egy teljes gépnyi 
ember arcába, ami mindenkit kínzott – megálltam, mert tudtam,
hogy őrültnek gondolnának, kezdő repülőgép-eltérítőnek
gondolnának, talán a földre tepernének, ameddig a Bellevue-kórház
nem tudna fogadni a földet éréskor New Yorkban.

(Akkor megértettem, hogy nincs olyan eltérítőnő/eltérítő, aki tényleg
el akarná foglalni a gépet. Az utasok gondolatait akarja,
kifordítani őket saját magukból, forradalmat csinálni
35000 lábbal a tengerszint fölött,
és egy varázslatos repülő csoporttal földet érni
és ó igen, győzni.)
Gyorsan megyek,
stratégiai luxus kezd lenni, amikor megállítom magamat.

A kiütéseim gyakrabban jönnek elő, ez a szenvedélyem stigmája.
Egy napon el fogjátok tőlem venni a gyerekemet, így vagy úgy.
És a férfit, akit szeretek, így vagy úgy.
Miért kellene ettől émelyegnem, terrorban élnem?
Engem már elvettetek saját magamtól,
és az egyetlen visszautam előrefelé megy,
bele még több őrületbe, szörnyetegekbe, pókhálókba, émelygésbe, 
azért, hogy felszabadítsalak titeket – férfiakat – a meggyilkolásunk, a meggyilkolásunk alól.

Egyetlen gyarmatosított nép sem volt olyan sokáig 
annyira elszigetelve egymástól, mint a nők. 
Egyik sem görcsölt együttérzően az elnyomóért,
aki minden éjjel mellette alszik az ágyban.
Nincs még egy ilyen régi nép, aki feltalálta, most már tudjuk,
a földművelést, a szövést, a fazekasságot, a nyelvet, a főzést
tűzzel és a gyógyító szereket, és akinek most ki kell találnia egy annyira
totális forradalmat, hogy elpusztítsa a férfiasságot, a nőiességet, a halált.

Ó anyám, fáradt vagyok, és beteg.
Az egyik nővérem, akinek még új ez a feminista öntudatnak nevezett fájdalom,
mivel nincs az az üvöltés, ami kifejezné, azt kérdezte tőlem a múlt héten:
„De hogyan csinálod, hogy ne őrülj meg?”
Sehogy, nővérem.
Sehogy. 
Egyszer azt gondoltam, ez a pórusok háborúja, besavazás.

És ti férfiak. Szeretők, fivérek, apák, fiúk. 
Szerettelek és még mindig szeretlek titeket, ha másért nem,
azért, mert üvöltve jöttetek ki a szörnyetegből,
miközben a szörnyeteg fájdalomtól görnyedten adta meg nektek a hatalmat,
hogy megtörtjétek az átkot.
Hát, végül nekünk magunkat kell megtörnünk.
És egyre kevesebbet és kevesebbet és kevesebbet fogok hozzátok beszélni,
és egyre többet és többet őrült haladzsanyelven, amit nem értetek: 
boszorkányok ráolvasása, költészet, öreg nők mormolása,
skizofrén kód, akcentusok, siratóénekek, bombák,
méreg, kések, puskagolyók és bármi, ami megteremti
ezt a szabadságot.

Hadd virágozzanak vakmerőn a kiütéseim, mígnem fellángol a húsom,
és átégeti a pókhálót.

Hadd őrüljünk meg együtt, nővéreim.
Hadd legyen minden fájdalom halála
vajúdásunk, amely előremozdítja ezt a forradalmat.

Hadd bírjuk felfogni, hogy minket nem lehet megállítani.

Hadd tanuljak meg túlélni, amíg el nem végeztem a részem.

Hadd értsem meg, hogy

szörnyeteg
vagyok. Szörnyeteg

vagyok.

Szörnyeteg vagyok.

És büszke. 

Friedl Viki

fordítása