
Maria Simons-Gooding, Water Source II, 2010, az IMMA állandó gyűjteményéből
Tavasz
(Spring)
Hideg ágyban a húgom és én,
A lámpák duzzadt krókuszok.
Ő mélyen aludt, én éberen álltam,
És néztem a februári holdat.
Ujjaim közt szétnyílt a függöny,
Márványt leheltem az üvegre,
Fénylett benne az arcom,
Fagyos volt, átlátni nehéz.
Tavasz
Hideg este húgommal az ágyban,
Lilás fényben úszott a város.
Felkeltem – ő mélyen aludt –
Bámulni a februári eget.
A függönyt széthúzta kezem,
Beleheltem az ablaküveget:
Tükröződött benne az arcom,
Jeges, átlátni rajta nehéz.
Tavasz
Hideg volt húgommal az ágyban,
a város sárgán ragyogott.
Aludt ő, míg felkeltem én,
lássam milyen a téli hold.
A függönyt hasítja kezem,
az ablakra pára fagyott:
arcom tükrözi az üveg,
a zúzmarán nem látni át.
Tavasz
Fagy volt, húgom meg én az ágyban,
Kint sáfrányként duzzadtak a lámpák.
Mikor felkeltem, ő aludt még,
Vonzott a februári hold.
Elhúztam a függönyt, szárnyai közt
Márvánnyá vált leheletem:
Arcom az ablakban ködös
Jégrajz volt, átlátnom lehetetlen.
Tavasz
Hideg volt a húgommal közös ágy,
a lámpák duzzadó krókuszok.
Felkeltem, ő mélyen aludt,
szemembe nézett a téli hold.
A függöny szétnyílt, mint egy lepel,
légzésem márvány az üvegen,
az arcom ablaktábla-fogoly,
átláthatatlan, olyan fagyott.
Tavasz
Ágyunk nővéremmel kihűlt,
Az utca sáfrányszínben égett.
Mélyen aludt, mikor kibújtam
Kilesni a februári holdat.
A függönyt szétnyitotta ujjam,
Jégvirág-minta sóhajom:
Felsejlő tükör-önmagam
Deres, nem láttam tőle rendesen.
Tavasz
Hideg este, húgom és én.
Odakint a lámpák krókuszok.
Ő alszik, én felkelek és
A holdra bámulok.
A függönyhasítékon át az
Üvegre márványt lehelek,
Beléfagyott képmásomon
Átlátni sem lehet.
A fordított vers az 1993-as The Flower Master and Other Poems című kötetből való.