Margaret Atwood

Trójai Heléna a pulton táncol

Teli a világ nőkkel,
akik, ha tehetnék, azt mondanák, 
szégyelld magad. Ne táncoljál.
Legyen már tartásod,
és rendes munkahelyed.
Persze. Meg éhbérem,
meg visszerem, meg álljak
egyhelyben nyolc órákat
egy üvegpult mögött
állig begombolva, nem így 
csupaszon, mint a húsos zsömle.
Kesztyűt árulni, vagy ilyesmit.
Ahelyett, amit itt árulok.
Kell ahhoz tehetség
hogy ilyesmit teríts, ami ennyire éteri,
anyagtalan, formátlan.
Kihasználnak, mondanák. Ki hát, bárhogy is
tálaljuk, viszont megválaszthatom
a módját, és a pénz nálam marad.

Értéket adok ám.
Mint a papok: látomást árulok,
mint a parfümreklámok: a vágyat,
vagy annak hasonmását. Mint a viccben
vagy háborúban, az időzítés minden.
Rosszabbik sejtéseiket közvetítem a férfiaknak:
hogy minden megvásárolható,
részletre. Rám vetett tekintetük azt a percet
mutatja a láncfűrészes gyilkosság előtt,
amikor comb, segg, tintapaca, rés, csöcs, mellbimbó
mind egyben van még. 
Micsoda gyűlölet szökken ki belőlük,
besörözött imádóimból! Ha nem az, akkor elkent, 
reménytelen szerelem. Látom a fejek sorát,
a felvetett könyörgő tekinteteket,
holott a bokám után kapnának,
és megértem az árvizet, a földrengést, a késztetést,
hogy hangyára taposs. Tartom a taktust,
és táncolok nekik, mert
ők képtelenek rá. A zene cicus-szaga
az orrlyukadba éget
élesen, akár az  izzó fém
vagy az augusztusi pára, lustán buján ködös,
mint a kifosztott város másnap,
mire mindenkit végigerőszakoltak és
öldököltek, a túlélők pedig 
ott kóvályognak
szemét után kutatva
éhesen, és nincs más, csak sivár kimerülés.

Apropó, a mosolygás az, ami
leginkább kifáraszt.
Ez, és úgy tenni, mintha 
meg sem hallanám őket.
És nem is, mert nekik nem vagyok
csak egy idegen. 
Az itteni beszéd csupa hörgés meg varacsk,
egyenes, mint egy szelet szalonna,
de én az istenek országából jövök,
ahol minden jelentés több szólamban is lejt.
Nem mindenkit avatok be,
de hajolj közel, és elsuttogom:
Anyámat egy szentséges hattyú erőszakolta meg.
Ezt elhiszed? Meghívhatsz vacsorázni.
A férjeknek mindig így mondjuk.
Van ám errefelé jópár veszélyes madár.

Nem mintha itt bárki
értené rajtad kívül.
A többiek csak nézni akarnak
érzések nélkül. Alkatrészeimre szednének,
mint gépsoron vagy vágóhídon.
Kitaposni a talányt.
Élve befalazni
a saját testembe.
Szeretnének átlátni rajtam,
ám a legnagyobb fényelnyelő
az abszolút transzparencia.
Nézd – a lábam nem éri a márványt!
Ahogy a lélegzet vagy a léggömb, felszállok,
húsz centire a földtől hattyútojásom 
lobogó fényében lebegek.
Nem hiszed, hogy istennő vagyok?
Na fogadjunk.
Ez tábortűzi ének.
Érints meg, és megégsz.

Dányi Dani

fordítása