Az ellenzéki megnyilvánulás nyelve: a fehérorosz

Fehéroroszországban elég furcsa a helyzet, ami az ország hivatalos nyelveit illeti. A kormányzat a Szovjetunió összeomlása óta is az oroszt részesíti előnyben a nemzet eredeti nyelvével, a fehérorosszal szemben, amit szinte már csak a lakosság 10-12%-a használ. Főleg vidékiekről és egy maroknyi értelmiségiből álló körről van szó, de a felmérések szerint a fehéroroszok kb. 50%-a érti és beszéli a nyelvet, de nem használja aktívan. Aljakszandr Lukasenka elnöksége óta a kormányzat tudatosan korlátozza a fehérorosz nyelv használatát, alig lehet hozzájutni a fehérorosz klasszikusokhoz, az emigrált írók művei be vannak tiltva, az ellenzéki médiumokat, kulturális szervezeteket és csoportosulásokat pedig folyamatosan lehallgatják és gyakoriak a házkutatások is. Hiába hivatalos nyelv az orosz mellett a fehérorosz, komoly problémákba ütköznek azok a szülők is, akik fehérorosz nyelvű oktatást szeretnének a gyerekeiknek. A rezsim szerint a fehérorosz nyelv a múlt nyelve és halálra van ítélve. A szovjet vezetők sem gondolták ezt másképpen: azt nagyon pontosan kifejezte Hruscsov, amikor azt mondta a hatvanas évek elején, hogy ebben a tagköztársaságban épül fel először a kommunizmus, mert a fehéroroszok felejtik el elsőként az anyanyelvüket. Pálfalvi ebben a tanulmányában részletesen végigvesz több olyan történelmi eseményt, ami a fehérorosz kultúrát és nyelvet mindinkább Európához köti. Nyelvük életben tartásával a fehérorosz értelmiségiek egyszerre európaiságukat is demonstrálják.

Fehéroroszország sosem volt egységes, a mai napig kettő van belőle. Mindkettőnek megvan a maga története, a maga jövőképe, a maga nyelve és jelképrendszere. mondja Uladzimir Arlov a filmben, majd néhány képkockával később kap egy telefont, arról, hogy barátja, Uladzimir Nyakljajeu (ellenzéki vezető és író, Lukasenka ellen indult el a 2010-es választásokon) házi őrizetben van, erre Arlov elmondja a nézőknek, milyen is a házi őrizet á la Belarus: a feleségeddel egy kétszobás lakásban élsz együtt, a másik szobában meg két KGB ügynök. A filmben ilyen, és ehhez hasonló eseményekkel, békés tüntetések leverésével, majd a tüntetők elhurcolásával szemléltetve láthatjuk, hogyan igyekszik az egyik Fehéroroszország elnémítani a másikat.  

A fehérorosz költészet már csak a nyelv miatt is marginális helyzetben van, de az ellenzéki mozgalom elszánt kultúramentő etnonemzeti projektjének köszönhetően a 90-es évek óta egyre nagyobb a nemzetközi érdeklődés is iránta. Mivel a fehérorosz értelmiségen kívüli kevesen fordítják (többnyire emigrált vagy kisebbségi fehéroroszok), ezért a lengyelen, az oroszon és a németen keresztül jut el a többi nemzethez. A témákat tekintve nyilván gyakoriak a diktatúrát kritizáló, a múlton és a homályos jövőn merengő versek, de a fennköltebb témákon túl költészetük tele van reménnyel és kísérletező kedvvel is. Vera Burlak például egy mamuton ülve, Viktar Zsibul pedig Az ég köldöke című (a film címéül is szolgáló) versét szavalva demonstrálja, hogy az avantgárd fehéroroszul is menő.

A The Guardian 2015-ös cikke szerint újra megindult az érdeklődés Fehéroroszországban a fehérorosz nyelv iránt, aminek nagy valószínűséggel köze lehet ahhoz, hogy Oroszország megszállta a Krím-félszigetet, majd a helyi szakadárokat támogatva elfoglalta Donyecket és Luhanszkot. Nagyon úgy tűnik, hogy ez felrázta Lukasenkát, aki 2015 júliusában még egy fehérorosz nyelvű beszédet is tartott a náci megszállás 70. évfordulója alkalmából, majd novemberben állítólag több (kormányközeli és ellenzéki) értelmiségit is összehívott és a fehérorosz kultúra népszerűsítésére biztatta őket. Azóta több kampány népszerűsíti a fehéroroszt, tele vannak érdeklődőkkel a civil szervezetek által tartott kurzusok, de az oktatásban továbbra is mellőzik. Hiába a törékeny békejobb, úgy tűnik, egyedül Lukasenkától függ, hogy ez meddig marad így.

(A dokumentumfilm orosz és fehérorosz nyelvű, de van hozzá angol felirat. )