Edith Södergran

Ibolyaszín alkonyok…

Ibolyaszín alkonyokat hordok magamban ősidők óta,
meztelen szüzek galoppozó kentaurokkal játszadoznak…
Sárga ragyogás, gyengéd pillantások,
egyedül a napsugár dicséri méltón a lágy női testet…
Nem jött még el a férfi, sosem volt, és nem is lesz soha…
Hamis tükör ő, melyet a Nap lánya a sziklafalnak hajít dühében,
hazugság a férfi, kit a fehér gyermek nem ért,
rothadt gyümölcs, melyet büszke ajkak megvetnek.
Gyönyörű nővérek, kik fenn álltok a legvadabb bérceken,
harcos asszonyok vagyunk mind, hősnők és lovasok,
ártatlan szemek, mennyei homlokok, rózsabokrokban megbúvó bábok,
súlyos hullámok és messzire repült madárcsapatok,
mi vagyunk, kiket a legkevésbé várnak, és kik a legmélyebb vörösben pompáznak,
tigriscsíkok, pattanásig feszült húrok, csillagok, melyek soha el nem szédülnek.

Buzás Borbála

fordítása

A vers az Észak folyóirattal együttműködésben jelent meg.