Wanda Coleman

Amit senki sem tud

felülkerekedik rajtam a penészes moslék szaga, harminc
éve vagyok három hónapnyi csúszásban a lakbéremmel a
földijeim nem szeretnek. még a ráncaim is
ráncosodnak. megöregszünk egy városban, ahol aki öreg,
láthatatlan. nincs már semmi új, amit megkóstolhatnék, nincs öt percem
mosdóba menni, még kevesebb, hogy meglátogassam
apám sírját. a harmincból tizenöt éven át ugyanazokat
az alsóneműket hordtam. párat még annál is tovább.

barátoknak írni luxus, ellenségeknek muszáj. az autómból
hónapokkal ezelőtt minden mozdítható alkatrészt kiloptak, és nincs
semmi pénzem, amiből megjavíttathatnám vagy lecserélhetném. a mentoraim
száműztek a pelenkás irodalom külvárosaiba. a pénztárcám
haldoklik, harcos agyrák. a hazaszeretetem
frigid. kiközösítenek a fények, és nem kapok
diplomát a sötétben tanultakért.

nagy lopásokhoz ügyetlen vagyok. egy mumus
New Yorkban elméleteket és pletykákat
terjeszt rólam, azt mondja, nem játszom már jól. úgy belerokkantam az anyagiakba,
hogy még a pohár is penészedik, amibe aprót kéregetek. a fiam
összetévesztett egy sárkánnyal, és most a történelemtanárai
próbálják kimosni a lángokat a számból. nem megyek el
az osztálytalálkozókra. túl sok
évfolyamtársam halt meg Vietnámban vagy Amerika
italboltjaiban vagy még régebben azokban az osztálytermekben. egy
oberlini mumusnő összeesküvéseket sző ellenem, a féltékenységét
a képzeletbeli képzelgéseim inspirálták

csapdába estem. mohó gyász tart fogva
arra számít, hogy tovább körözök. én arra, hogy a fiam megszökik
és a férjem rendkívüli vészhelyzetben hal meg a pizsamaügyi
minisztérium a seggemre pályázik arra számítok,
hogy lassan felébredek. arra, hogy a sokmagvas banánkenyerem
nem fogy el és megrohad. arra, hogy versek nélkül halok meg, és
egy állami sütőben égetnek el. arra számítok, hogy a hamvaimat
szétszórják, mint a pollent, hogy repítsen a szél

mint lepkék szárnyán a sziddhártya

Beke Sára

fordítása

Az vers eredetiben itt olvasható.